Létezik egy zord és sötét
világ, mely nem ismer lehetetlent. Aki belép eme univerzumba, nem marad ott
sokáig, mégis azt érezheti, hogy az örökké valóságig fogva tartják őt, s mikor
kijut onnan, sokáig nem hisz a szemének, dobogó szívvel némán és mozdulatlanul
várakozik, hogy megtudja, biztosan kiszabadult-e már. De hol lehet ez a hely?
Talán nincs is olyan messze, talán mindannyiunkban ott rejtőzik. Ez a rémálmok
szigete.
Senki sem képes megmondani,
talán még ő maga, Tomi sem, hogy hány éjszakát töltött el úgy, hogy erre a
rideg vidékre tévedt.
Minden este eljövetelével anyja az ágyába kíséri őt, betakargatja, majd
szép álmokat kíván neki. Ahogy azonban a felnőtt kilép a szobából, sötétség
kerekedik mindenütt, Tomi összehúzza magát, s egyre csak arra gondol, mikor
lesz megint reggel, mikor lesz, hogy a nap sugarai kacéran játszadoznak vidám
és élettel teli szobájában.
Tomi sosem beszélt szüleinek a problémájáról, gyerekesnek találta, hisz ő
már nyolc éves volt. Az ő korában már egy fiú sem félt a sötétben, sőt az
iskolában mindig jobbnál jobb álmaikról dicsekedtek egymásnak az osztálytársai. A kisfiú csak
mosolygott társai szavain, s mikor rá került a sor, hogy meséljen, örökösen
csak azt mondta, hogy ő nem szokott álmodni. Ez azonban nem volt igaz, minden
éjjel álmodott, s minden éjjel rosszabbnál rosszabb dolgokról.
Ám ez nem mindig volt így. Tisztán emlékszik, hogy fiatalabb korában
minden álmában vidám, színes helyekről álmodott, mely bűbájos teremtésekkel
volt teli.
Egy napon aztán mindez megváltozott, mikor a szülei szörnyű levelet
kaptak. Az anyja sokáig sírt, s ő maga is érezte, hogy valami elmúlt, valami,
ami többé sosem jön majd vissza. Ezen a napon történt először, hogy a
megszokott, hatalmas lombú fák, s pajkos kiskutyák helyett sötét, elrothadt
fákról, s hitvány alakokról álmodott. Álmaiban sikítva menekült a szörnyek elöl,
s reggel komótos hajjal, sóhajtva vette tudomásul, hogy csak a képzelete
játszadozott vele, s minden amit látott, az távol áll a valóságtól.
Csakhogy hetekkel később minden minek eddig örülni tudott, elveszett, s
reggel helyett, még az éjszaka közepén felébredt. A szobája kietlen, sötét, s a
félelemtől bűzölgő volt. Remegő testét a takaró alá dugta, úgy várta a reggel
eljövetelét.
Mikor azt gondolta, hogy képes legyűrni félelmeit, kijött a takaró alól, de
akkor egy sötét alakot látott a szobája sarkában, melytől még jobban megrémült.
Szülei egyre gyanakvóbbá váltak, amiért fiúk minden reggel kialvatlanul
ébredt, s amiért már korán, jóval a sötétedés előtt le akart feküdni.
Az anyja egy nap elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Megvárta, hogy
fia lefeküdjön aludni, majd ő is ágyába sietett, ám nem aludt el. Órákat
töltött így. Mikor a házat ellepte a némaság, felállt, majd elindult.
Tomi éppen akkor tért magához egy hosszúnak tartó félelmetes illúzióból,
melyben egy csorda farkas elöl menekült egy sötét erdőben, melynek egyetlen
fényét a rejtélyes Hold adta.
A párnája alá húzódott, s sírni kezdett, mikor fény kerekedett a
szobájában, amitől egyből kibújt a takaró alól.
A hirtelen világosság miatt a kezét a szeme elé tartotta, s úgy figyelte
a hosszú, szőke hajú fehér ruhás angyalt.
Tomi újból sírni kezdett, de ezúttal a boldogságtól, hisz pontosan tudta,
hogy akit látott, az a szeretett nagymamája volt, akit évekkel ezelőtt
elvesztett.
Könnyeitől és a hirtelen vakságtól nem látta pontosan szerette arcát,
egyszer csak azt érezte, hogy szorosan átöleli őt. Úgy érezte, megmenekült
minden árny elöl.
- Miért jöttél vissza? Azt hittem, már sosem fogsz engem többé
meglátogatni – mondta Tomi, visszafojtott sírással, miközben erősen átölelte
mamáját.
- Sosem mentem el, Tomi. Mindig veled voltam, minden egyes álmodban –
válaszolta kedves hangon a nagymamája.
- De hiszen az álmaim rettenetesek! Mindig menekülnöm kell, mert valaki
folyton üldözőbe vesz! Senki sem segít soha!
- De, Tomi, csak engedd, hogy szíved megnyíljon. Mit gondolsz, mi az,
amiért ezeket álmodod? Mi elől menekülsz?
- Legfőképpen attól, hogy még valakit elveszítsek, aki fontos nekem –
mondta lehajtott fejjel.
- Nem szabadna, hogy a jövő dolgain rágódj, hisz a jövőben sok rossz
dolog fog még történni, úgy ahogyan jó dolgok is. Te viszont folyton a rossz
dolgokat látod, amik elhomályosítják a jó dolgokat, melyek körbevesznek nem
csak a jövőben, hanem legfőképpen a jelenben. A jó dolgokért élünk, a
boldogságért. Ha az álmodban kergetnek, hát nézz szembe velük, és nevesd ki
őket! Ne félj szembeszállni, hisz sokkal erősebb vagy, mint hiszed magad!
- Félek, nem fog menni. Bármennyire is próbálkozom, amit már egyszer
megtudtam, azt nem tudom elfelejteni.
- Ha valaki azt mondaná neked, hogy holnap elmentek kirándulni apáékkal,
és gyönyörű napotok lesz, de kirándulás során egyszer majd elesel, és bevered a
lábad, akkor nem akarsz elmenni?
- De, azt hiszem, hogy igen…
Tomi felnézett, ám a szobája üres volt. Nem volt már ott a nagymamája,
csak a sötétség, melyet a hatalmas fény hagyott maga után. Fel akart állni, ám
ahogy oldalra biccentette a fejét, egy sötét alakot látott maga mellett.
Félelmében ismét a takaró alá bújt, ám hirtelen meleg érzés öntötte el.
Ismerős volt, mintha már korábban is érezte volna. Ekkor előbújt a takaró alól,
majd felpattant az ágyból és az alak felé vetette az irányt. Ahogy azonban
odaért, legnagyobb megdöbbenésére nem egy személyt talált, csupán egy hatalmas
kupac ruhát, mely az ágyából nézve ember alakot öltött.
Körbe nézett a szobájában. Minden olyan volt, mint máskor, minden ott
volt, mint máskor, semmi sem volt különös, vagy ijesztő. Tomi olyan bátornak
érezte magát, mint még soha. Büszkeséggel telve kihúzta magát, mikor az egyik
szekrénye zörögni kezdett, majd egy hatalmas vörös szemű medve ugrott ki
belőle!
Tomi felsikított, abban reménykedve, hogy szülei, vagy nagymamája
meghallja őt, s a segítségére siet.
Ki akart szaladni a szobájából, ám a nagy medve útját állta, s az ajtó
elöl ordított rá. Tomi igyekezett arra gondolni, amit a nagymamája mondott
neki, de képtelen volt, hisz a valóságban hogyan tudná elkergetni a szörnyet
egy mosollyal?
A következő pillanatban egy varázslatosan szép kutya lépett ki melléje és
kezdett ugatni a medvére. Tomi csodálkozva nézte a kutyát, s bár nem tudta,
honnan jöhetett, de örült neki, hogy valaki meghallotta segélykérését.
A kutya rámorgott az óriásra, mire az nyomban eltűnt. Tomi hálásan a
kutya felé nézett, aki csóváló farokkal üdvözölte őt.
A fiú megakarta simogatni fejét, ám akkor minden elhomályosodott, s a
következő pillanatban az ágyában találta magát anyja mellett, aki kedves
arcával mosolygott rá.
Tomi ekkor döbbent rá, hogy csupán álmodott.
- Nagyon aggódtam érted,
Tomi – kezdte mondanivalóját – Mostanában sokszor látom rajtad, hogy fáradt
vagy egész nap, látom, hogy valami zavar. Ezért ma bejöttem hozzád este, s csak
akkor értettem meg. Miért nem mondtad, hogy rosszakat szoktál álmodni?
- Tomi még nem egészen tért magához, ezért csak maga elé nézett, nem is
tudta igazán, hogy mit mondjon.
- Nem szégyen az, ha néha rosszat álmodunk, mindenki szokott.
- Valóban? – kérdezte megszeppenve.
- Természetesen.
- Tudod, a mai már nem is volt annyira ijesztő. Inkább kellemes. Talán
nem bánnám, ha igaz lett volna – mondta szomorúan – De mit csináltál, mikor
bejöttél hozzám? – kérdezte kíváncsian.
- Ugyan azt, amit annak idején a nagymama velem, ha rosszat álmodtam.
Adott nekem két puszit a homlokomra, és még egy kis apróságot. Az elsőt azért,
hogy mindig meglássam a fényt a sötétben, hogy legyek mindig boldog. A
másodikat azért, hogy bátor legyek.
- Mi volt a harmadik dolog? – kérdezte Tomi kíváncsian édesanyjától.
A nő ekkor egy kopott, ám magával ragadó plüss kutyát vett elő a háta
mögül.
- Ezt a kutyát fiatalkoromban kaptam, mikor sokszor voltak rémálmaim. Azt
mondta, mindig megvéd majd engem az álmaimban, ha szükségem lesz rá.
Tomi derülten fogadta anyja ajándékát, s onnantól kezdve ő is mindig a
kutyával aludt, míg meg nem tanulta legyőzni félelmeit.
