Dél múlt már. Az emberek mind
hazafelé tartottak munkahelyükről, vagy iskoláikból. A buszok telve voltak, az utasok
legyezték magukat, zenéjüket hallgatták, vagy aludtak. Az arcok bár
megszokottak, mégis mind idegenek voltam egymásnak. Ha egy új személy lépett a
járműbe, tekintetek meredtek rá, az azonban sosem tartott oly sokáig, hisz
látszóra mind ugyan olyanok vagyunk.
A busz hátulján ült egyedül egy lány,
gondolataiban máshol járt, a hosszú nap után, már csak a pihenésre, a
hazaérkezésre várt. Azonban a békés csendet hamar megtörte a buszra felszálló
gyerekek hangja. Nem dühítette fel magát, hisz már megszokta, s azt gondolta,
hamarosan úgy is távozik. A megállók pörögtek, az emberek cserélődtek.
Volt egy megálló, melyben csupán egy valaki várakozott. Felszállt, majd
hátrafelé vette az irányt. Pillanatnyi csend kerekedett, a szemek lenézően
tapadtak rá, beszédesebbek voltak, mint bármi más. A fiú leült.
A lány újból az ablakra meredt, a szíve összeszorult, s még inkább
távozni szeretett volna.
Az ifjú gondolt egyet, majd először halkan dúdolni kezdett. Néha egy-két
ember rá tekintett, majd újból máshová. A fiatal lány összerezzent, de nem a
dal miatt, a többi ember rémisztette meg őt. A fiú folytatta, s már nem csak
halkan dúdolt, hangosan énekelt, és tapsolt is hozzá. Arcán mosoly ragyogott, a
többieket figyelte. A némák mintha ott se lennének, ültek tovább, nem tűntek
zaklatottnak. Ám a többi ember lassan kuncogni kezdett, majd megvető
pillantásokkal illették az új utast. Egy másik fiatal nő, ki a közelében ült,
idegesen nézett felé, majd mikor már nem bírta tovább, a fiú felé fordult, s
így szólt:
- Megtennél nekem egy szívességet?
– mondta dühödten.
A tapsoló egy pillanatra abba hagyta, amit csinált, a hozzá érkező
szavakra figyelt, s várta az utasítást.
- Fogd be a pofádat! – szólt gonoszan, nevetve.
A lány, ki előttük ült, erre nagyon mérges lett, de nem mert szólni. A
srác mit se foglalkozva a szavakkal, tovább énekelt, s tapsolt, mire a dühödt
személy a táskájába nyúlt, majd papírral kezdte dobálni a fiút, ő mégse hagyta
abba az éneklést. Csak a mosolyát vesztette el. Felállt, úgy dalolt tovább,
majd megfogta az egyik galacsint, és visszadobta a dühös lánynak. Ő erre még
mérgesebb lett, a táskáját az ülésre hajította, szembeállt a fiúval, majd a karjánál
fogva az ajtóhoz ráncigálta őt, s közben úgy visított, mint akit vernek.
- Velem így senki sem bánhat! Nem fogok egy nyomorulttal együtt utazni!
Most azonnal leszállsz!
Az emberek mind a jelenetet figyelték, s egy személyen kívül mind
nevetettek. Ő lehajtotta fejét, látni már nem volt képes, összeszorított
szemekkel hallgatta, mi fog történni.
A busz ment, a megállók pörögtek, a nő tovább üvöltözött az ártatlannal,
aki csupán annyit szólt:
- Még nem szállhatok le!
A dühös idegen előre sietett a sofőrhöz, hogy leszállítsa azt, aki
ennyire felhúzta, ő azonban vezetett tovább, nem foglalkozott a kéréssel.
A kamasz úgy döntött, nem megy vissza hátra, elöl keresett magának új
ülőhelyet.
A lány, ki ezt mind sajnálattal hallgatta, kicsit megnyugodott, ám ez nem
tartott sokáig, ugyanis hamar a többi utas kezdte piszkálni az ifjút. A fiatal
az egyik utashoz ment, majd óvatosan megérintette a vállát, s kacagni kezdett.
- Fúj, ne érj hozzám! – kiáltott megsértődötten, majd nevetni kezdett,
felállt, s tovább provokálta őt.
Nem volt se magasabb, se idősebb nála, mégis azt érezte, joga van ahhoz,
hogy valakit szándékosan bosszantson, ki mit sem tehet ellene.
A lány kinyitotta a szemét, mélyen sóhajtott, majd hevesen dobogó szívvel
a többi ember felé fordult.
- Hát nem látjátok, hogy fogyatékos? – kezdte mondanivalóját halkan – Nem?
– kiabált rájuk.
A fiatalabbik csak nevetett, nem törődött idősebb társa szavaival.
- Ő nem tehet arról, hogy olyan, amilyen! Hát nem értitek?
- Ha téged fogdosna, te is így reagálnál – védte magát.
- Ez nem igaz! Téged se érintett volna meg, hogy ha nem neveted ki, és ha
megérint? Talán fertőző beteg leszel, vagy mi történik? Semmi! Bárki lehet
ilyen, nem mi válasszuk magunknak, hogy ilyenek akarunk-e lenni, vagy sem. Ha
egy családtagod lenne fogyatékos, őt is piszkálnád? Vagy őt már nem? De ha mást
látsz, azzal megteheted? Mi jogon? Csak mert más is ezt csinálja, neked nem
kell… Nem kell követni a többi embert, rájuk lehet szólni, hogy ne bántsák őt!
Hisz ő senkinek se ártott, nem közveszélyes…
A
mai világgal pontosan ez a baj, hogy az emberek nem segítenek egymásnak, s aki
próbál is, azt az ár eltapossa, vagy lenézi azért, amiért ő nem követte a
többieket. Pontosan ettől válik a világunk degenerálttá!
Az ajtó kinyílt, a lány felállt, majd leszállt. Megérkezett. Nem nézett
vissza, nem érdekelte semmi, csak hogy vége van, s sajnálta azt, aki még ott
maradt. A busz ment tovább, a megállók tovább pörögtek, az emberek, az idegenek
pedig tovább cserélődtek…
