Örök rejtély marad

Nem gondoltam, hogy különleges lesz a mai nap. Még az ágyamban forgolódtam mikor a kopogást hallani kezdtem az ablakomon. Szakadt az eső, ami számomra annyit jelentett, hogy esernyőt kell vinnem magammal, de ez mostanában amúgy is megszokott volt, hisz ősszel gyakran esik az eső.

Így hát felvettem az őszi kabátomat, megfogtam a táskám és az esernyőmet, majd elindultam iskolában.

A buszmegállóban az emberek mind különbözőek voltak, a legtöbb tekintetéből még is ugyan azt olvastam le, mégpedig hogy a nap végezetét várják, mikor vége a munkának, vagy éppen az iskolának, mikor végre az ágyba zuhanhatnak és pihenhetnek. A sok unott és álmos tekintet között még így is akadt olyan, aki már kora reggel vidáman társalog barátaival az elmúlt napok eseményeiről, vagy éppen arról, hogy mit terveznek a jövőben. Én egyikhez sem tudom sorolni magam, hisz egyik csoportba sem tartoztam. Egyedül álltam, fülemben a fülhallgatóval, kezemben a nyitott esernyővel, hátamon a hátizsákommal, s őket figyeltem, mikor a busz befordult az utcába. Az emberek egy személyként tornyosultak a megálló elejébe, nem törődve azzal, hány embernek mennek neki, vagy sodornak hátra. Nem törődtem az előzőkkel, hagytam, hogy hátra sodorjanak, s ha tudom előre hogy mi fog majd a járműn történni, talán magamtól is hátra álltam volna.

Az ajtók kinyíltak, az emberek pedig tovább lökdösték egymást, harcolva a helyekért. Már megszólalt a figyelmeztető csengő, mikor végre feljutottam a buszra. Még így is lett volna lehetőségem, hogy leüljek, de mivel csak egy megállót utaztam, feleslegesnek éreztem. Elsőre minden a megszokott volt. Hátul két ember üvöltözött egymással. Néhányan aludtak, ezzel meghosszabbítva az éjszakai pihenőjüket, volt aki olvasott, a többiek pedig vagy hozzám hasonlóan zenét hallgattak, vagy a telefonjukat birizgálták. Azonban mikor másodjára néztem végig a tömegen, valamin megakadt a szemem. Nem értettem, hogy nem vehettem addig észre, hisz pontosan előttem ült.

A nőnek hatalmas szalmakalapja volt, rajta színesebbnél színesebb virágokkal. Hirtelen semmi mást sem láttam, s akkor kicsúszott a számon az a mondat:

- De szép kalap.

A nő ekkor felpillantott. Eddig nem is láttam öregedő arcát. A haja kócos volt, a kabátja bordó, tele zöld kockákkal, s ehhez farmernadrágot viselt egy fekete lapos sarkú rövid csizmával.

- Tessék? - kérdezett vissza a nő meglepetten.

- Semmi - mondtam halkan, de a nő úgy nézett rám, hogy azt gondolhattam, azt hiszi, kinevettem őt, valójában megdicsértem a hatalmas kalapját. - Csak annyit mondtam - folytattam szégyenkezve - hogy nagyon szép kalap...

- Hogy ez? - mutatott a fejére rezzenéstelen arckifejezéssel, majd hirtelen hangos kacagásba tört ki, mint aki évek óta nem nevetett. - Ezt a barátnőm készítette magának, pont amikor meglátogattam őt, akkor lett készen, és mivel az nap volt a születésnapom, elkértem ajándékba. Habár oroszlán vagyok, szóval a horoszkópom is azt mondja, hogy kreatív vagyok, így magamnak is készíthettem volna egyet, sőt, maga is készíthet magának, ha bemegy egy üzletbe. Bármilyen ruhaüzletben lehet ma már szalmakalapot venni, csak venni kell mellé néhány művirágot, és egy szép szalagot, rá kell őket tenni, és már magának is lesz egy szép szalmakalapja. Tudja - nevetett fel ismét a nő - igazából csak azért vettem fel ezt a kalapot, hogy borzalmasan nézzek ki - mondta, majd levette a kalapot, amitől egy pillanatra összerezzentem, hisz a nő félig kopasz volt - Látja ezt? A férjem meghalt, én pedig elkezdtem kopaszodni. Csak úgy hullik a hajam. Erre a szomszéd azt mondta, őrült vagyok, de nincs igaza! Normális vagyok!

Nem jutottam szóhoz, csak arra lettem figyelmes, hogy a busz megáll, hisz a megállóhoz érkezett ahol én is leszállok.

- Nekem mennek kell - mondtam kicsit megrémülve, amikor észrevettem, hogy az összes  utas minket néz, megvetően, vagy éppen mosolyogva - De - folytattam - örülök, hogy találkoztunk. További szép napot - mondtam.

- Köszönöm, te egy angyal vagy, neked is szép napot - mondta a nő, majd leszálltam.

Nem néztem vissza a buszra, egyenesen besétáltam az iskolába, ahol senkinek sem beszéltem arról, ami ma a buszon történt velem, amit alig bírtam ki, hisz egész nap ez járt a fejemben. Vajon miért? Miért akar borzalmasan kinézni, vagy egyáltalán az, hogy hogy lehet valaki ennyire nyitott, hogy egy megálló alatt elmeséljen ennyi mindent egy vad idegen embernek. Miért nekem? Mintha hónapok óta senkivel sem beszélt volna, s most mindent egy embernek akart volna lezúdítani. Segélykiáltás volt? Talán igen. Azóta is figyelem a  hatalmas virágos szalmakalapos nőt, hátha látom majd őt, hogy megismerhessem a múltját, de sajnos sosem jön el.

Az élet folyama

Szerda volt. Az osztálytársaim szerették ezt a napot, hisz egy igazán könnyű napról volt szó, ugyanis az első két óránk rajzóra volt, ahol a tanárunk mindig különlegesebbnél, különlegesebb feladatokat talált ki, ahogyan ma is. 
Arra kért minket, hogy a mai két órában fessük, vagy rajzoljuk le az életünket. Mindenki rögvest nekikezdett alkotásának. Volt, aki egy idős házaspárt rajzolt, jelképezve magát, és a párját, akivel leélte az életét. Volt aki karácsonyfát rajzolt, köré gyerekeket, s magát a leendőbeli férjével. Ezeken kívül születtek még érdekes illusztrációk, kutyákról, és munkahelyekről, ahogyan az én padtársam, és egyben legjobb barátom is tette, aki egy űrhajós megrajzolásába kezdett neki. Az elején tépelődtem, mit is festhetnék, majd én is belekezdtem az első óra második felében, ami miatt kicsit lemaradtam a többiektől, ezért szünetben is végig azon dolgoztam, hogy második óra végére elkészüljek vele. Néha egy-egy személy odaállt mögém, hisz mindenkit érdekelt, ki hogyan képzeli el az életét, s egy két szóval kifejtették gondolataikat az adott műről.
Már majdnem vége volt a második órának, mikor a tanár felszólalt:
- Jól van, gyerekek! Aki akarja, az hozza ki az elkészült rajzát, vagy festményét, és megbeszélhetnénk őket.
Nem kellett több, jó néhányan fel is álltak, s a tanári asztal felé vették az irányt, ezzel zajt csapva az eddig halk teremben.
- Te nem viszed ki a ... - nézett felém érdeklődően a barátom.
- Nem. Megtartom magamnak - mondtam neki, miközben hangos nevetés tört ki, mire felpillantottam.
Az egyik fiú magát rajzolta le, ahogy épp egy dobogón áll, ahol elérte a világ legizmosabb emberének szóló díját.
- Miért tájképet rajzoltál? - kérdezte tőlem a cimborám, mire újból a saját képemre szegeztem a tekintetem.
- Tájkép? Oh nem, ez nem tájkép!
- Dehogynem! Vannak fák, virágok, vízesés és naplemente is - válaszolta.
- Ahogy mondod. A kép közepére egy folyót festettem, melyben hatalmas kövek vannak szétszórva. hatalmas hullámok háborognak a felszínén, s egyenesen egy vízesés felé tartanak, melyből leérve újabb vízfolyásba jutnak, ám az nem olyan, mint korábban volt, sokkal nyugodtabb, s kövek sincsenek már benne. A fenekén halak úszkálnak s vidrák játszadoznak pajkosan. A víztömeg végét nem látjuk, csak a naplementét amibe belevezet minket a folyó. Természetesen még a vízesés előtt egy kicsi, egyszemélyes hajó úszik a víz felszínén. A vízfolyam két partja egymás ellentéte. A jobb oldal virágzik, magas, erős fákkal teli, a fák mögött medvék pihennek, a fákon madarak énekelnek, minden a tökéletességben pompázik, míg a baloldalon kidőlt, elkorhadt fák hevernek. Élőlényeknek, s illatoknak nyoma sincs. Minden kopár, kihalt. De ez a kép valójában ennél sokkal több - a padtársam kíváncsian figyelte mit mondok neki. - A folyó maga az élet. Az apró hajó pedig én vagyok, ahogy haladok az életben, s különböző nehézségekbe ütközök, mint a kövek, vagy a hatalmas hullámok. De a legnagyobb akadályt mégsem ez jelenti, hanem a vízesés, mely az álmom. Ha úgy ér le a hajó, hogy egyben marad, az azt jelenti, hogy elértem a célomat, igaz, nem lesz könnyű, de megéri majd, hisz utána nyugodtan haladok majd tovább akadályok nélkül, s akkor békésen érem el a naplementét, a halált. Ha viszont a hajó összetörik, a sérüléseket a halálomig cipelni fogom magammal. Ezenkívül ott vannak még a partok. A jobb oldal, az illatos virágok, a fák és az állatok, mind a jó tulajdonságaim, s a baloldal, a kopár, kihalt vidék pedig a rossz tulajdonságaim, melyek végigkísérnek majd az életemben.
- Nem semmi. Csak hogy egy valami hibázik a festményedben - mondta, majd az ecsetemet barna színű festékbe mártotta, abba, amivel a hajót is festettem, majd folytatta. - A hajód túl aprócska lett, így nem férnek el benne a szeretteid. Hisz nem egyedül kell megbirkóznod a nehézségekkel. Mi mindig veled leszünk, s segítünk neked evezni, és fogjuk a kezedet mikor a vízeséshez érünk. Mert együtt érünk oda, mindannyian. 
- Köszönöm- mondtam, majd megragadtam az ecsetet és kijavítottam a hajót, ezúttal sokkal nagyobb és erősebb lett.