Nézz fel az éjszakai égre. Lásd a Holdat! Lásd azt is, mi van
mögötte, lásd a leghalványabban tündöklő csillag mögött mi rejlik. Ha ügyesen fürkészed az eget, talán
megláthatod azt az aprócska bolygót, mely a Szivárvány nevet képviseli.
Ezt a különös, s jól
elrejtett helyet, csöppnyi dió, vagy talán még annál is parányibb élőlények
lakják, kik magukat festőknek hívják. Az
ő feladatuk egyszerű, mégis fontosabb bármelyiknél: minden sárga falevelet
zöldre kell festeni! Ugyanis, ha a levelek ebben a színben pompáztak, az ég is
úgy tűnt, mintha türkiz, vagy talán egészen zöld színű lenne, nem pedig kék. De
ez nem csupán a látványt adja, ha zöld a falevél, zöld az ég, s zöld a fű is. A
szín egyet jelentett a harmóniával, a békességgel és a boldogsággal. Ám a
festők munkája nem tartott sokáig, talán nem egészen egy óráig. A színek
leperegtek, s máris kezdhették elölről. De sosem fáradtak el, hisz elegendően
voltak, hogy váltsák egymást, ha valaki elfáradt a nagy munkában, ezzel
elkerülték a sárga szín hatalomra jutását, az irigységet, a bánatot és ezzel
együtt a lustaságot is. A festők ettől a színtől undorodtak, ami még inkább
elősegítette munkájukat.
Egy napon,
mikor a napsugarak legmagasabbról melegítették az élővilágot, a nagy
foglalatosság közepette elfelejtették ellenőrizni a festék készletüket. Sajnos
mire észrevették tévedésüket, óriási galibába keveredtek. Elfogyott az
utánpótlás! Mit is tehettek, sürgette őket az idő. Két nagyobb csapatba
osztották magukat, s elindultak festékért. Azonban a szokásos helyen, ahol ezt be
szokták szerezni maguknak, most nem volt senki sem. Kétségbe estek, mit
tegyenek! Hisz festéket sem lehet akárhol beszerezni, jó előre meg kell megrendeli,
úgy nyerik ki a fűszálakból azt, hosszadalmas, több napi munkával. Ám annyi
idejük nem volt, felfedező útra kellett térniük. Mivel aprók voltak, lassan
haladtak. Néha fel, felpillantgattak az égre, onnan tudták, mennyi idejük volt
hátra még. A mennybolt smaragdzöld színében pompázott, de ez nem adott
nyugodtságot. Az óra ketyegett, s ők egyre sietősebbre vették lépteiket. Több
órányi gyaloglás után, mikor már a felettük lévő táj is aranyozni kezdett,
különös dolgot pillantottak meg. Egy náluk jóval nagyobb, mint két nagyobb
méretű mandula, akkora teremtést. Hegyes orra és hatalmas fülei mögül alig
látszódtak ki aprócska szárnyai és végtagjai.
A kis élőlények kíváncsian figyelték őt, hisz még sosem láttak ilyen
teremtést, csupán mendemondákban hallottak róluk, melyeket a kötelesességük
közben mesélnek egymásnak. A kobold kíváncsi, lilás tekintettel meredt rájuk,
úgy tűnt, megijedt valamitől. A festők nagy csodálkozásba kezdtek, hisz ők, a
zöld és a sárga színen kívül, nem ismertek mást. Még ők maguk is csak ebben a
két színben sziporkáztak.
– Előre hát!
– fűtötte őket a kíváncsiság az ismeretlen felé, aki egy hatalmas zsákot vett a
hátára, s kezdett repülni vele. Csakhogy szárnyai kevésnek bizonyultak ehhez a
munkához, s rögtön el is esett. A festők körbeállták őt, megbabonázva nyitották
ki a zsákot, melyből egy furcsa dolog szállt ki, egy szivárvány. A piros, a
narancssárga, a citromsárga, a zöld, a kék és a lila hirtelen hatalmukra
kerítette őket. Szemeik belilultak, s már másra sem tudtak gondolni, mint
ezekre a csodákra. A kobold ideges lett, de mire észbe kapott, a szemernyi
lényecskék szétkapták a földöntúlinak vélt varázslatot. Begyűjtötték maguknak,
ki mihez jutott, s indultak is visszadolgozni. A társaik örömükben ugrándozni
kezdtek, mikor látták barátaikat közeledni, hisz a levelek már annyira sárgák
voltak, hogy félő volt, hogy lepotyognak. Ellenben az öröm hamar elillant, s
dühvé alakult át. Az ismeretlen mindenkit megváltoztatott. Vitatkoztak
egymással, mohók lettek, mint a kobold is. Mikor már mindenki kezébe akadt némi
festéknek használható anyag, nekiláttak feladatuknak. Csak mázoltak, kenték a
kenhetőt. Nem számított ha már egy levél lila volt, később, más kékre festette,
hisz mindenki a nála lévő színt szerette volna mindenhova. Az égboltozat
változni kezdett, s már nem csak a szivárvány, de más, keveredések is jelentek
meg rajta, mint a rózsaszín, vagy a barna. A lények, ahogy toporzékoltak, úgy
gyűltek a felhők az ég felett. Nem volt az kék, vagy sárga, koromfekete volt.
Ha észrevették volna, megijedtek volna tőle, ám fontosabbnak tartották a vitás
helyzet megoldását. Pár perccel később a felhők is ordítani kezdtek.
Ordítottak, sírtak, eleredt az eső. A festők lenyugodtak, a színek leperegtek a
túlmázolt levelekről, s egyenesen a földre folytak, ahol beitta magába a föld.
A lények ekkor megijedtek. A felleg ugyan eltűnt, s ezzel együtt az eső is
elállt, de a levelek kopárok, semmilyenek voltak. Eljött a vég! Ám ekkor egy
halvány fénycsóva jelent meg, mely beragyogta a fűszálon lévő esőcseppeket,
majd valami nőni kezdett. Valami új, s nem csak ott, hanem szerte a vidéken.
Apró, vékony szárúak voltak, a végükön furcsa gumókkal. Egyikük odalépett, s
óvatosan hozzáért, mire az összes egyszerre nyílott szét, s pöttöm szirmokká
terebélyesedtek, melyek mind, különbözőek voltak. Színük beragyogta a fák
leveleit, s az égboltot, újra harmóniát teremtve ezzel. A fákat többé nem
kellett festeni, a levelek sem sárgultak ezután. A megmentőiket szivárvány
virágoknak nevezték el, s új feladatukként ezeket őrizték gondosan.
Nézz fel a csillagos égre, lásd a páratlan Holdat, lásd azt
is, mi van mögötte, hisz ne feledd létezik ott egy aprócska bolygó, rajta
parányi, szivárványszínű virágokat őrző kis lényekkel.
