Így hát felvettem az őszi kabátomat, megfogtam a táskám és az esernyőmet, majd elindultam iskolában.
A buszmegállóban az emberek mind különbözőek voltak, a legtöbb tekintetéből még is ugyan azt olvastam le, mégpedig hogy a nap végezetét várják, mikor vége a munkának, vagy éppen az iskolának, mikor végre az ágyba zuhanhatnak és pihenhetnek. A sok unott és álmos tekintet között még így is akadt olyan, aki már kora reggel vidáman társalog barátaival az elmúlt napok eseményeiről, vagy éppen arról, hogy mit terveznek a jövőben. Én egyikhez sem tudom sorolni magam, hisz egyik csoportba sem tartoztam. Egyedül álltam, fülemben a fülhallgatóval, kezemben a nyitott esernyővel, hátamon a hátizsákommal, s őket figyeltem, mikor a busz befordult az utcába. Az emberek egy személyként tornyosultak a megálló elejébe, nem törődve azzal, hány embernek mennek neki, vagy sodornak hátra. Nem törődtem az előzőkkel, hagytam, hogy hátra sodorjanak, s ha tudom előre hogy mi fog majd a járműn történni, talán magamtól is hátra álltam volna.
Az ajtók kinyíltak, az emberek pedig tovább lökdösték egymást, harcolva a helyekért. Már megszólalt a figyelmeztető csengő, mikor végre feljutottam a buszra. Még így is lett volna lehetőségem, hogy leüljek, de mivel csak egy megállót utaztam, feleslegesnek éreztem. Elsőre minden a megszokott volt. Hátul két ember üvöltözött egymással. Néhányan aludtak, ezzel meghosszabbítva az éjszakai pihenőjüket, volt aki olvasott, a többiek pedig vagy hozzám hasonlóan zenét hallgattak, vagy a telefonjukat birizgálták. Azonban mikor másodjára néztem végig a tömegen, valamin megakadt a szemem. Nem értettem, hogy nem vehettem addig észre, hisz pontosan előttem ült.
A nőnek hatalmas szalmakalapja volt, rajta színesebbnél színesebb virágokkal. Hirtelen semmi mást sem láttam, s akkor kicsúszott a számon az a mondat:
- De szép kalap.
A nő ekkor felpillantott. Eddig nem is láttam öregedő arcát. A haja kócos volt, a kabátja bordó, tele zöld kockákkal, s ehhez farmernadrágot viselt egy fekete lapos sarkú rövid csizmával.
- Tessék? - kérdezett vissza a nő meglepetten.
- Semmi - mondtam halkan, de a nő úgy nézett rám, hogy azt gondolhattam, azt hiszi, kinevettem őt, valójában megdicsértem a hatalmas kalapját. - Csak annyit mondtam - folytattam szégyenkezve - hogy nagyon szép kalap...
- Hogy ez? - mutatott a fejére rezzenéstelen arckifejezéssel, majd hirtelen hangos kacagásba tört ki, mint aki évek óta nem nevetett. - Ezt a barátnőm készítette magának, pont amikor meglátogattam őt, akkor lett készen, és mivel az nap volt a születésnapom, elkértem ajándékba. Habár oroszlán vagyok, szóval a horoszkópom is azt mondja, hogy kreatív vagyok, így magamnak is készíthettem volna egyet, sőt, maga is készíthet magának, ha bemegy egy üzletbe. Bármilyen ruhaüzletben lehet ma már szalmakalapot venni, csak venni kell mellé néhány művirágot, és egy szép szalagot, rá kell őket tenni, és már magának is lesz egy szép szalmakalapja. Tudja - nevetett fel ismét a nő - igazából csak azért vettem fel ezt a kalapot, hogy borzalmasan nézzek ki - mondta, majd levette a kalapot, amitől egy pillanatra összerezzentem, hisz a nő félig kopasz volt - Látja ezt? A férjem meghalt, én pedig elkezdtem kopaszodni. Csak úgy hullik a hajam. Erre a szomszéd azt mondta, őrült vagyok, de nincs igaza! Normális vagyok!
Nem jutottam szóhoz, csak arra lettem figyelmes, hogy a busz megáll, hisz a megállóhoz érkezett ahol én is leszállok.
- Nekem mennek kell - mondtam kicsit megrémülve, amikor észrevettem, hogy az összes utas minket néz, megvetően, vagy éppen mosolyogva - De - folytattam - örülök, hogy találkoztunk. További szép napot - mondtam.
- Köszönöm, te egy angyal vagy, neked is szép napot - mondta a nő, majd leszálltam.
Nem néztem vissza a buszra, egyenesen besétáltam az iskolába, ahol senkinek sem beszéltem arról, ami ma a buszon történt velem, amit alig bírtam ki, hisz egész nap ez járt a fejemben. Vajon miért? Miért akar borzalmasan kinézni, vagy egyáltalán az, hogy hogy lehet valaki ennyire nyitott, hogy egy megálló alatt elmeséljen ennyi mindent egy vad idegen embernek. Miért nekem? Mintha hónapok óta senkivel sem beszélt volna, s most mindent egy embernek akart volna lezúdítani. Segélykiáltás volt? Talán igen. Azóta is figyelem a hatalmas virágos szalmakalapos nőt, hátha látom majd őt, hogy megismerhessem a múltját, de sajnos sosem jön el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése