Az élet folyama

Szerda volt. Az osztálytársaim szerették ezt a napot, hisz egy igazán könnyű napról volt szó, ugyanis az első két óránk rajzóra volt, ahol a tanárunk mindig különlegesebbnél, különlegesebb feladatokat talált ki, ahogyan ma is. 
Arra kért minket, hogy a mai két órában fessük, vagy rajzoljuk le az életünket. Mindenki rögvest nekikezdett alkotásának. Volt, aki egy idős házaspárt rajzolt, jelképezve magát, és a párját, akivel leélte az életét. Volt aki karácsonyfát rajzolt, köré gyerekeket, s magát a leendőbeli férjével. Ezeken kívül születtek még érdekes illusztrációk, kutyákról, és munkahelyekről, ahogyan az én padtársam, és egyben legjobb barátom is tette, aki egy űrhajós megrajzolásába kezdett neki. Az elején tépelődtem, mit is festhetnék, majd én is belekezdtem az első óra második felében, ami miatt kicsit lemaradtam a többiektől, ezért szünetben is végig azon dolgoztam, hogy második óra végére elkészüljek vele. Néha egy-egy személy odaállt mögém, hisz mindenkit érdekelt, ki hogyan képzeli el az életét, s egy két szóval kifejtették gondolataikat az adott műről.
Már majdnem vége volt a második órának, mikor a tanár felszólalt:
- Jól van, gyerekek! Aki akarja, az hozza ki az elkészült rajzát, vagy festményét, és megbeszélhetnénk őket.
Nem kellett több, jó néhányan fel is álltak, s a tanári asztal felé vették az irányt, ezzel zajt csapva az eddig halk teremben.
- Te nem viszed ki a ... - nézett felém érdeklődően a barátom.
- Nem. Megtartom magamnak - mondtam neki, miközben hangos nevetés tört ki, mire felpillantottam.
Az egyik fiú magát rajzolta le, ahogy épp egy dobogón áll, ahol elérte a világ legizmosabb emberének szóló díját.
- Miért tájképet rajzoltál? - kérdezte tőlem a cimborám, mire újból a saját képemre szegeztem a tekintetem.
- Tájkép? Oh nem, ez nem tájkép!
- Dehogynem! Vannak fák, virágok, vízesés és naplemente is - válaszolta.
- Ahogy mondod. A kép közepére egy folyót festettem, melyben hatalmas kövek vannak szétszórva. hatalmas hullámok háborognak a felszínén, s egyenesen egy vízesés felé tartanak, melyből leérve újabb vízfolyásba jutnak, ám az nem olyan, mint korábban volt, sokkal nyugodtabb, s kövek sincsenek már benne. A fenekén halak úszkálnak s vidrák játszadoznak pajkosan. A víztömeg végét nem látjuk, csak a naplementét amibe belevezet minket a folyó. Természetesen még a vízesés előtt egy kicsi, egyszemélyes hajó úszik a víz felszínén. A vízfolyam két partja egymás ellentéte. A jobb oldal virágzik, magas, erős fákkal teli, a fák mögött medvék pihennek, a fákon madarak énekelnek, minden a tökéletességben pompázik, míg a baloldalon kidőlt, elkorhadt fák hevernek. Élőlényeknek, s illatoknak nyoma sincs. Minden kopár, kihalt. De ez a kép valójában ennél sokkal több - a padtársam kíváncsian figyelte mit mondok neki. - A folyó maga az élet. Az apró hajó pedig én vagyok, ahogy haladok az életben, s különböző nehézségekbe ütközök, mint a kövek, vagy a hatalmas hullámok. De a legnagyobb akadályt mégsem ez jelenti, hanem a vízesés, mely az álmom. Ha úgy ér le a hajó, hogy egyben marad, az azt jelenti, hogy elértem a célomat, igaz, nem lesz könnyű, de megéri majd, hisz utána nyugodtan haladok majd tovább akadályok nélkül, s akkor békésen érem el a naplementét, a halált. Ha viszont a hajó összetörik, a sérüléseket a halálomig cipelni fogom magammal. Ezenkívül ott vannak még a partok. A jobb oldal, az illatos virágok, a fák és az állatok, mind a jó tulajdonságaim, s a baloldal, a kopár, kihalt vidék pedig a rossz tulajdonságaim, melyek végigkísérnek majd az életemben.
- Nem semmi. Csak hogy egy valami hibázik a festményedben - mondta, majd az ecsetemet barna színű festékbe mártotta, abba, amivel a hajót is festettem, majd folytatta. - A hajód túl aprócska lett, így nem férnek el benne a szeretteid. Hisz nem egyedül kell megbirkóznod a nehézségekkel. Mi mindig veled leszünk, s segítünk neked evezni, és fogjuk a kezedet mikor a vízeséshez érünk. Mert együtt érünk oda, mindannyian. 
- Köszönöm- mondtam, majd megragadtam az ecsetet és kijavítottam a hajót, ezúttal sokkal nagyobb és erősebb lett.