- Halljátok ezt a hangot? Eljött,
végre eljött az idő! – kiáltotta az egyikük.
- Gondolod? Végre, amire oly régóta
várunk, hogy újból eljöhessen?
- Ez biztos. Ébreszd a többieket! Már
érzem is. Itt az idő!
Ekkor a férfi levette a dobozt a
kamra legfelső polcáról, melyben a karácsonyi díszeket tárolják minden évben,
egészen december huszonharmadikáig, amikor is előveszik őket, s díszíteni
kezdik vele a fenyőt, amitől az igazi karácsonyfává válik a meghitt ünnepekre.
Ilyenkor mindenhonnan édes illatok száguldoznak a készülő bejgliktől,
mézeskalácsoktól és a mézes zserbóktól. Ilyenkor a rádióból békés karácsonyi
muzsikák kényeztetik füleinket, s mindenki izgatottan várja a következő éjszaka
eljövetelét, mikor mindenki gyertyákat gyújtva ünnepelhet szeretteivel a
csodálatos karácsonyfa alatt. Ilyenkor mindent szeretet ölel át.
Ahogy a férfi vitte a dobozt, az
egyik kis műanyag angyalka izgatottan kidugta a fejét, hogy megpillantsa a rég
nem látott nappalit, ahová minden évben felállítják a fát. Pontosan olyan volt,
mint ahogyan emlékezett. A szoba ablakai telis tele voltak matricákkal, amiket
a gyerekek ragasztanak fel minden évben karácsony előtt egy nappal. A
kis asztalon egy hímzett, piros, fagyöngymintás terítő hevert, rajta egy tökéletes
adventi koszorúval, melyen látszott, hogy már csak az utolsó gyertya várakozik,
hogy az elkövetkezendő napon meggyújtsák. A földön lévő szőnyeg még
összegurítva várta, hogy a fa alá tehessék, de már így is látszott elképesztő
piros, és arany színe. A terem közepén
pedig ott állt az, amire mindenki várt, a még csupasz fenyőfa.
A kis dísz ekkor visszadugta fejét a dobozba,
s a többiekkel együtt mozdulatlanul várta, hogy kinyissák a dobozt.
- Na, ki akar fát díszíteni? –
kérdezte kedves hangon a férfi.
A következő pillanatban gyerekek örömteli
kacaja árasztotta el a lakást.
Két kislány izgatottan bontotta fel
a dobozokat, majd mind a ketten kivettek belőle egy-egy díszt, amit ölelgetni
kezdtek.
- Lányok, először felteszem az
égősort, majd szólok anyának, tudjátok, hogy a díszek közül először a csúcs
díszt kell feltenni. Várjátok meg, mindjárt hozza, addig én ezt felteszem –
mondta, majd gyorsan fel is tette az égőket, azután pedig szólt is kedvesének,
aki hamarosan ott termett, kezében egy aranyszínű dobozzal.
A nő letette a tárolót, levette a
fedelét, majd egy csodaszép aranyszínű műanyag angyalka alakú csúcs díszt vett
ki belőle, amit hamarosan a fa legfelső ágára helyezett. A gyerekek csillogó
szemekkel pillantottak a fára, mely teljesen elkápráztatta őket.
-
Meseszép! – mondta egyikük, mire az anyja hátulról a fülébe súgta:
- Hát még akkor milyen szép lesz, ha
teljesen feldíszítettétek.
A két kiskorú izgatottan a dobozt kezdte
túrni, s szebbnél szebb díszeket szedtek elő belőle.
Igyekeztek, hogy mindenhova jusson a
díszekből. Azokra az ágakra, melyeket nem értek el, a szüleik segítségét
kérték, hogy feltegyék őket.
Pár pillanat múlva a karácsonyfa különböző díszektől pompázott. Voltak
rajta arany angyalkák, piros, sárga, csillogó és gyöngyös gömbök, jégcsapnak álcázott
darabok, miniatűr plüss jegesmedvék és rénszarvasok, valamint fehér csillagok.
- Hű, micsoda munkát végeztetek –
mondta az anyjuk, ahogy a nappaliba lépett, kezében egy nagy tálcával. – Na de
a mézeskalács figurákat ki fogja feldíszíteni? Így nem mehetnek a fára,
túlságosan csupaszok – mondta, mire a két gyermek a konyhába szaladt.
Mikor úgy tűnt, már senki sem
tartózkodik a helyiségben, a díszek egyszerre kezdtek el mozgolódni.
Először mindannyian egy mélyet
szaglásztak a levegőbe, melyben most a fenyőfa, és a frissen elkészült
sütemények illata áradozott, majd mind integetni kezdtek egymásnak, hisz sokan
közülük egy éve nem találkozott, amiért többen más dobozba voltak eltéve a
kamra legfelső polcán.
Voltak közülük bátrabb díszek, akik
kihasználva a lehetőséget, hogy senki sem látja őket, elhagyták kijelölt
helyüket, hogy ne csak integetni tudjanak a többieknek, hanem közelebbről is
köszöntsék őket, de végül mindannyian ugyan arra felé vetették tekintetüket,
mégpedig felfelé, egyenesen a csúcsdísz felé. Nem csoda, hisz mind szerették és
tisztelték őt, ugyanis ő volt a legkedvesebb és legszerényebb csúcsdísz, akivel
egy karácsonyfadísz találkozhat. Ráadásul, ha ő nem lenne, most a többi dísz
sem lehetne itt.
- Olyan csodálatos újra itt lenni,
veletek – mondta az egyik aprócska csillag, majd táncba kezdett a körülötte
lévő ágakon.
- Én már annyira izgatott vagyok!
Nektek melyik a kedvenc részetek? – kérdezte az egyik plüss jegesmedve.
- Ez egyértelmű! Mikor a szülők
eldugják az ajándékokat, amikor a gyerekek nem figyelnek, majd apa, vagy anya
megrázzák a csengőt, mire az csilingelni kezd. Ekkor a gyerekek leszaladnak a
lépcsőről és megtekintik a csodaszép ajándékokat, a fát, ahogy a terem közepén
ragyog, körülötte a szüleikkel, a nagyszüleikkel, s mindeközben halkan
felszólal a kedvenc muzsikám. Mindenki együtt van, együtt örülnek. Ez a legjobb
rész az egészben.
- Igen, egyetértek veled. A mosoly,
mely az arcukon ragyog, az valami felbecsülhetetlen, és ezt mind, együtt élhetjük
át – válaszolt az angyalka, amikor valaki csöngetett.
- Gyorsan, mindenki menjen vissza a
helyére, megérkeztek a nagyszülők! – mondta fentről a csúcsdísz.
Apa szaladt, hogy kinyissa az ajtót,
ahol a nagyszülők várakoztak. Nagymama piros kabátot, és barna szőrös kalapot
viselt, s nagypapán is egy barna kabát volt, így tökéletesen mutattak együtt.
Az ő kezében azonban volt még egy bőrönd. Minden évben átjönnek karácsony előtt,
hogy segítsenek még az utolsó simításokban, s aztán pár napig itt is maradnak,
így aztán tényleg mindenki együtt van. Néha, egészen szilveszterig itt
maradnak, s azt is együtt ünneplik meg.
A nagymama kezében is volt valami,
egy nagyobb szatyor.
- Nézzétek! – mondta az egyik kis
dísz. - Abban a tasakban vannak az ajándékok. Vajon idén mit kapnak a gyerekek?
Mama apával a nappaliba sietett.
- Itt vannak, hova tegyek őket? –
kérdezte az idősebb asszony.
- Add csak nekem, eldugom őket a fa
mögé.
- Várj, hoztam nektek is valamit!
Ahogy a gyerekek meghallották
nagyszüleik érkezését, mind örömükben sikítva rohantak le a lépcsőn hozzájuk:
- Gyerekek, szervusztok – mondta,
majd átölelték egymást.
- Mit rejtegetsz a hátad mögött, nagyi? –
kérdezte az idősebbik kislány.
- Ezt nektek hoztam, mindannyitoknak
- hangoztatta, majd egy arany csomagolásba burkolt dobozkát vett elő. – De
szeretném, ha anyátok nyitná ki, ugye nem haragszotok meg?
- Nem – mondták egyszerre. - De hisz,
még nincs is karácsony!
- Nem számít. Azt szeretném, ha ez a
valami már holnap velünk ünnepelne.
- Mama, igazán nem kellett volna –
mondta a nő, majd elkezdte kibontani az ajándékot. Mindannyian kíváncsian
figyelték, mi lehet a dobozban. – Nahát! Ez… meseszép – jelentette ki.
A dobozban egy üveg csúcsdísz állt.
Hatalmas, agancsos szarvas, mely hópihéken ugrált. Az agancsa, és a hópihék is
csillogtak.
A többi karácsonyfadísz ijedten
meredt az új holmira. Áradt belőle az előkelőség. Az angyalka csúcsdísz is
megrémült. Évek óta ő áll a fa tetején, és nem tudta elképzelni, hogy az anya,
akit ő annyira szeret, most lecserélné őt. A díszek hol fel, hol az új díszre
tekintettek.
- Ne aggódjatok – suttogta az
egyikük. – Úgy sem cserélik le az angyalt. Nem tehetik meg!
- Köszönöm, ez igazán szép ajándék. Talán
kitehetném az asztalra.
Az arany angyalka hirtelen
fellélegzett.
- Ne csináld, szívem. Kár lenne érte,
ha nem legfelülről ragyoghatna.
- De hisz a mostani is csodaszép –
válaszolta a nagymamának, majd a régi díszt figyelte.
- De ez szebb – erőszakoskodott a nő.
– De ha ennyire nem szeretnéd, akkor visszaviszem a boltba.
- Ne butáskodj, köszönöm szépen,
feltesszük szépen a fa legtetejére – mondta, majd kiemelte a kibélel dobozból
az üvegszarvast, s az angyalka helyére tette, a fenyő legfelső ágára.
- Így már is szebb a fa. Ezt a régi
vackot pedig add ide – vette ki lánya kezéből a korábbi díszt. – Akár ki is
dobhatnád. Már elég kopott, és nem hiszem, hogy a jövőben szükség lesz még rá.
- Nem! Szépen elteszem, nem zavar
majd ott senkit – vette vissza.
- Nos, gyerekek – tapsolt kettőt az
idő nő. – Mutassátok, hogy állnak azok a mézeskalácsok – szólt a kislányokhoz,
mire ők megragadták a kezét és boldogan a konyhába kísérték. Az anyjuk is velük
ment, így végül csak az apa és a nagypapa maradtak a nappaliban.
- Sikerült mindent elintézned? –
kérdezte halkan a fiatalabb férfi.
- Igen, az autóban van. De nem
maradhat ott éjszakára, még a végén valamit tönkre tesz.
- Este majd behozzuk, ha a gyerekek
elaludtak. Addig is, ha bármi kárt tesz, vállalom a felelősséget.
- Nézd csak, a gyerekek elfelejtették
kitenni a szőnyeget a fa alá – mondta az apa.
- Gyönyörű munkát végeztek. Idén a
leggyönyörűbb a fa – karolta át rokonát.
- Hol van a csengő? Nem az asztalon
szokott lenni?
- De, mindjárt előveszem. Azt hiszem,
még valamelyik dobozban lehet. Meg is van! Ezeket a dobozokat pedig
visszaviszem a kamrába.
- Rendben, én pedig megnézem a
lányokat, hogy hogyan állnak. Hátha kapok egy kis kóstolót valamelyik finom süteményből.
- Nem hiszem, hogy bárki is
megkóstolhatná a mai nap őket – nevetett fel. – De a karácsonyi menüben
segíthetsz. Holnap reggel állok neki.
A ház az emberek kacajától zengett.
Látszóra mindenki izgatottan várta a következő éjjel eljövetelét. Ez azonban
nem volt igaz.
A gyerekek hamarosan nyugovóra
tértek. Ekkor az apa kiszaladt, majd egy dobozzal tért vissza, amit bevitt a
földszinten lévő szobájukba. Hamarosan az utolsó fény is kialudt a lakásban.
Már csak az utcáról bevilágító égősorok világították be a lakást.
- Alszanak? – jött egy vékony hang a
fa felől.
- Úgy tűnik – érkezett a válasz.
- Társaim – zendült fel egy hang
hirtelenjében.
Mindenki a felettük lévő csúcsdíszt
kezdte el figyelni.
- Örülök, hogy veletek lehetek. Habár
azt le kell szegeznünk, hogy néhány változtatásra szükségünk lesz. Nos, hát,
hol is kezdhetném. Az elrendezés, igen, nem elég szimmetrikus, angyalok,
sorakozó a szőnyeg előtt. Utánuk jöhetnek a csillagok, majd a kis szarvasok, a
gömbök és a jégcsapok se maradjanak ki, egy kettő, mozgás! Nem érünk rá egész
éjszaka.
A díszek kíváncsi tekintettel nézték,
mit is akar az új dísz.
- Miért engedelmeskednénk neked? –
szólalt felháborodottan az egyik kis jegesmedve.
- Mert, kedves barátom, mint látod,
én vagyok a csúcsdísz, ráadásul, azt egyikünk sem tagadhatja, hogy én vagyok a
legelőkelőbb, hisz veletek ellentétben, engem üvegből készítettek, míg titeket
egyszerű műanyagból. Nem véletlen lett lecserélve elődöm, anya is látta,
mennyivel szebb vagyok, mint az a mihaszna angyal.
- Mit képzelsz, hogy beszélsz róla? Ő
sokkal többet ér, mint amennyit te valaha is fogsz! – mondta sértve az egyik
jégcsap.
Az asztalon fekvő csengő kíváncsian
kezdte figyelni az eseményeket.
- Csak azért vagy most itt, mert anya
nem akarta megsérteni a nagymamát.
- Ez nem igaz. Többet érek, mint ti
együtt, műanyag díszek. Bennem minden megvan, hogy igazi dísz legyek. Kellem és
báj.
- Én ezt nem hallgatom tovább –
dühödtek fel. – Visszaszerezzük az arany angyalt!
- Ne legyetek nevetségesek. Mégis
hogy érnétek el, hogy visszategyék őt az én helyemre?
A díszek szomorúan gondolkozni kezdtek.
- Igaza van. Semmit sem tehetünk. Ha
itt is lenne, ők már döntöttek. Nem tehetünk mást, mint hogy szót fogadunk –
mondta egyikőjük csalódottan.
Ekkor hirtelen a szülők szobájának
ajtaja kinyílt. A férfi jött ki belőle komótosan,s egyenesen a konyhába vette
az irányt. A díszek mozdulatlanul maradtak, míg nem apa visszatért a szobába.
Azonban nem csukta be az ajtót teljesen, egy kis rést hagyott maga után.
Annyira álmos volt, hogy fel sem tűnt neki.
- Akkor hát mi legyen? – kérdezték egymástól
a díszek.
- Mégis mi lenne? Sorakozó! Gyerünk –
parancsolgatott az újonc.
A díszek mind úgy tettek, ahogy azt
felettesük parancsolta nekik. Sorban álltak a szőnyegen, majd pontosan úgy
álltak be, ahogy azt ő kérte. A kis csengő kíváncsian figyelte az eseményeket.
A díszek annyira pontosan álltak egymástól, mintha egy építész állította volna
be őket. Nem volt benne hiba, mégis elvesztette azt a gyönyört, amit az elején
megszerzett magának a fa. Már nem volt többé különleges, olyan volt, mint egy
gép. A levegőből eltűnt a remény, mindent a düh terített be.
- Kész! – kiáltott fel az üveg
szarvas. – Minden tökéletes. Már is más. A szülők és a gyerekek is el lesznek
kápráztatva a csodálatos munkámtól. Lenyűgöző vagyok – dicsérte magát.
Az unott tekinteteken kívül viszont,
most valaki más is felfigyelt, valaki, aki eddig nem volt jelen.
Az idegen a kanapé mögé lapult, s
óvatosan kidugta mögüle a fejét, úgy figyelte az eseményeket. A díszek
elégedetlenségükben ide-oda mozogtak, ami olyan volt, mint sok aprócska hinta,
ami elvarázsolta a kíváncsi személyt.
- Szerinted senkinek sem fog feltűnni
a családból, hogy most minden máshogy van, mint ahogy ők odatették? Ráadásul
holnap felkerülnek a mézeskalácsok. Mit fogsz tenni? Megszólalsz az emberek
előtt? Megkéred őket is, hogy hova pakolják a süteményeket? Nem teheted meg!
Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte az egyik kis angyalka, miközben egy helyben
ugrált.
- Az a holnap gondja. Nahát, nézzétek,
hamarosan felkel a nap – nézett ki az ablakon az üveg.
Az ismeretlennek nem kellett több,
kiugrott a kanapé mögül, s egyenesen a fán csüngő díszekre vetette magát.
- Ki vagy te? Jaj, ne! Hagyd abba! –
nevetett fel az egyik kis dísz, akivel alulról játszani kezdett a szőrös
kismacska.
Ahogy az új kis kedvenc a mancsával a
hintázó darabokkal kezdett játszani, azok sorban potyogni kezdtek a fáról,
egyik a másik után. A végére csupán egyetlen egy dísz maradt a fán, az üveg
csúcsdísz.
- Jaj, te otromba csúfság! Tönkretetted
az egész éjszakai munkámat! Sicc, sicc!
A macska azonban nem hallgatott rá,
sőt, ahelyett hogy elmenekült volna, egyre jobban kezdte izgatni a fantáziáját
a fent lévő dísz, melyet a nap sugarai megcsillogtattak. Az üveg szemein sziporkázott
valami, s a következő pillanatban az asztalra ugrott, onnan pedig egyenesen a
fára, mely a hirtelen ugrástól megmozdult, s a fent lévő dísz egyszerűen a
földre zuhant.
Hatalmas csörömpölés követte az
iszonyú balesetet, mire a ház összes lakója felébredt. Mindannyian megijedtek,
azt hitték, betörő van a házban. Apa egy nagyobb, és keményebbnek tűnő párnával
rontott ki a hálószobába, mikor megpillantotta a nappaliban lévő kuplerájt, s
köztük néhány szilánk darabot.
A lépcső recsegni kezdett, valaki
lefelé tartott rajta. Apa gyorsan észbe kapott, megragadt a kisállatot, és
berohant vele a hálószobába, majd újból a nappaliba.
- Apa, mi történt a fával? – kérdezte
a leányzó szomorú, álmos tekintettel.
- Semmi, szívem, csak eldőlt a fa, de
már felállítottam – füllentett, hisz nem akarta, hogy lánya megtudja, hogy a
macska lökte le a díszeket, mivel akkor idő előtt megismerné ajándékát, amire
oly rég óta vágyott, a macskát.
Nem sokkal később mindannyian a
nappaliban voltak. Anyu a fogát összeszorítva szedte össze a szilánkdarabokat,
hisz félt, mit fog szólni hozzá a nagymama, hogy eltört az ajándék, amit tőle
kapott. A nagypapa eközben a lehullott díszeket szedte össze egy kosárba.
- Micsoda tragédia! Az a dísz, az a
drága dísz! – siránkozott az idős hölgy.
- Sajnálom, anyu, nem akartam, hogy
összetörjön. Ez különös – nézett a szemeteslapátba – olyan kevésnek tűnnek
nekem ezek a szilánkok. Azért legyetek még óvatosak, nehogy valaki belelépjen
egy üvegszilánkba! Húzzatok papucsot – utasított mindenkit. – Tényleg sajnálom,
hogy összetört az a szép ajándék.
- Gyermekem, én sajnálom, hogy
annyira ragaszkodtam hozzá, hogy cseréld le. Tudom, milyen sokat jelent neked,
azaz angyalka, hisz gyerekkorodban mindig azt tettük a fa legfelső ágára, s
arra is emlékszem, hogy milyen boldog voltál, mikor elköltözésedkor neked adtam
azt a díszt, s még jó párat amiket te választottál ki. De úgy gondoltam, a lányok elég nagyok már, nem fogják leverni a
díszeket, itt az idő a műanyagokat üvegre cserélni. Most már belátom, hogy hiba
volt, habár nem a lányok hibája, hogy a fa eldőlt... Bocsáss meg.
- Én tartozom bocsánatkéréssel. Nem szabadott
volna hagynom, hogy rám erőszakold, és akkor most nem történt volna ez meg –
mondta, majd kihozta a kamrából a dobozt, amibe az angyalkát tették. – Néha az
érték nem abban rejlik, hogy mennyire új, hogy mennyire csillog, vagy éppen
hogy egy karcolás sincs rajta, hanem az emlékekben. Számomra ezen az angyalon minden
kopástól csak egyre közelebb kerül a szívemben. Igazából, régóta tudom, hogy a
lányok már elég idősek ahhoz, hogy ne verjék le a díszeket, és hogy
lecserélhetném őket, függetlenül a ma történtektől. Egyszerűen annyira
megszerettem őket, az egyszerűségükkel együtt, hogy képtelen lettem volna
kidobni őket. Mind közel állnak a szívemhez.
Ahogy újból a fára kerültek a díszek,
minden egyes darab feltételekor visszatért az a hangulat a házba, ami egy
éjszakára eltűnni látszott, a meghitt és őszinte szeretet, ami teljessé teszi
az ünnepet. Boldogak voltak, azonban a díszeket nyomasztotta valami.
Bármennyire is megutálták az üveg társukat, sajnálták azt, ami történt vele,
annak ellenére, ahogy viselkedett, megbánást éreztek azért, hogy ő sose
érezhette át azt az érzést, amit ők szoktak az évnek ebben a napjaiban, hisz
eddigi élete során a polcról várakozva figyelte, mikor kerülhet végre egy igazi
családhoz. Azt azonban egy valakin kívül senki sem tudta, hogy mi történt
valójában. Csak a csengő, aki az asztalról figyelte az eseményeket. Mikor az
üveg földre ért, a szőnyeg valamennyire felfogta az ütést, amitől a szarvas
lepattant, az alja pedig összetört. Ámde a szőnyegről az agancsos az egyik
bútor alá csúszott, onnan figyelte az ünnepeket, s bár kimászhatott volna, nem
akart. Szégyellte korábbi viselkedését, melyet a csengő is pontosan tudott, ezért nem is árulta el senkinek az igazságot. Ettől kezdve a kis szarvas minden évben az asztal alól figyelte az eseményeket, de nem csak karácsonykor lehetett jelen, hanem minden egyes ünnepen, mely emlékekkel melegítette fel az üveg szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése