Nézz fel az égre...

Nézz fel az éjszakai égre. Lásd a Holdat! Lásd azt is, mi van mögötte, lásd a leghalványabban tündöklő csillag mögött mi rejlik.  Ha ügyesen fürkészed az eget, talán megláthatod azt az aprócska bolygót, mely a Szivárvány nevet képviseli.

 Ezt a különös, s jól elrejtett helyet, csöppnyi dió, vagy talán még annál is parányibb élőlények lakják, kik magukat festőknek hívják.  Az ő feladatuk egyszerű, mégis fontosabb bármelyiknél: minden sárga falevelet zöldre kell festeni! Ugyanis, ha a levelek ebben a színben pompáztak, az ég is úgy tűnt, mintha türkiz, vagy talán egészen zöld színű lenne, nem pedig kék. De ez nem csupán a látványt adja, ha zöld a falevél, zöld az ég, s zöld a fű is. A szín egyet jelentett a harmóniával, a békességgel és a boldogsággal. Ám a festők munkája nem tartott sokáig, talán nem egészen egy óráig. A színek leperegtek, s máris kezdhették elölről. De sosem fáradtak el, hisz elegendően voltak, hogy váltsák egymást, ha valaki elfáradt a nagy munkában, ezzel elkerülték a sárga szín hatalomra jutását, az irigységet, a bánatot és ezzel együtt a lustaságot is. A festők ettől a színtől undorodtak, ami még inkább elősegítette munkájukat.

Egy napon, mikor a napsugarak legmagasabbról melegítették az élővilágot, a nagy foglalatosság közepette elfelejtették ellenőrizni a festék készletüket. Sajnos mire észrevették tévedésüket, óriási galibába keveredtek. Elfogyott az utánpótlás! Mit is tehettek, sürgette őket az idő. Két nagyobb csapatba osztották magukat, s elindultak festékért. Azonban a szokásos helyen, ahol ezt be szokták szerezni maguknak, most nem volt senki sem. Kétségbe estek, mit tegyenek! Hisz festéket sem lehet akárhol beszerezni, jó előre meg kell megrendeli, úgy nyerik ki a fűszálakból azt, hosszadalmas, több napi munkával. Ám annyi idejük nem volt, felfedező útra kellett térniük. Mivel aprók voltak, lassan haladtak. Néha fel, felpillantgattak az égre, onnan tudták, mennyi idejük volt hátra még. A mennybolt smaragdzöld színében pompázott, de ez nem adott nyugodtságot. Az óra ketyegett, s ők egyre sietősebbre vették lépteiket. Több órányi gyaloglás után, mikor már a felettük lévő táj is aranyozni kezdett, különös dolgot pillantottak meg. Egy náluk jóval nagyobb, mint két nagyobb méretű mandula, akkora teremtést. Hegyes orra és hatalmas fülei mögül alig látszódtak ki aprócska szárnyai és végtagjai.  A kis élőlények kíváncsian figyelték őt, hisz még sosem láttak ilyen teremtést, csupán mendemondákban hallottak róluk, melyeket a kötelesességük közben mesélnek egymásnak. A kobold kíváncsi, lilás tekintettel meredt rájuk, úgy tűnt, megijedt valamitől. A festők nagy csodálkozásba kezdtek, hisz ők, a zöld és a sárga színen kívül, nem ismertek mást. Még ők maguk is csak ebben a két színben sziporkáztak.

– Előre hát! – fűtötte őket a kíváncsiság az ismeretlen felé, aki egy hatalmas zsákot vett a hátára, s kezdett repülni vele. Csakhogy szárnyai kevésnek bizonyultak ehhez a munkához, s rögtön el is esett. A festők körbeállták őt, megbabonázva nyitották ki a zsákot, melyből egy furcsa dolog szállt ki, egy szivárvány. A piros, a narancssárga, a citromsárga, a zöld, a kék és a lila hirtelen hatalmukra kerítette őket. Szemeik belilultak, s már másra sem tudtak gondolni, mint ezekre a csodákra. A kobold ideges lett, de mire észbe kapott, a szemernyi lényecskék szétkapták a földöntúlinak vélt varázslatot. Begyűjtötték maguknak, ki mihez jutott, s indultak is visszadolgozni. A társaik örömükben ugrándozni kezdtek, mikor látták barátaikat közeledni, hisz a levelek már annyira sárgák voltak, hogy félő volt, hogy lepotyognak. Ellenben az öröm hamar elillant, s dühvé alakult át. Az ismeretlen mindenkit megváltoztatott. Vitatkoztak egymással, mohók lettek, mint a kobold is. Mikor már mindenki kezébe akadt némi festéknek használható anyag, nekiláttak feladatuknak. Csak mázoltak, kenték a kenhetőt. Nem számított ha már egy levél lila volt, később, más kékre festette, hisz mindenki a nála lévő színt szerette volna mindenhova. Az égboltozat változni kezdett, s már nem csak a szivárvány, de más, keveredések is jelentek meg rajta, mint a rózsaszín, vagy a barna. A lények, ahogy toporzékoltak, úgy gyűltek a felhők az ég felett. Nem volt az kék, vagy sárga, koromfekete volt. Ha észrevették volna, megijedtek volna tőle, ám fontosabbnak tartották a vitás helyzet megoldását. Pár perccel később a felhők is ordítani kezdtek. Ordítottak, sírtak, eleredt az eső. A festők lenyugodtak, a színek leperegtek a túlmázolt levelekről, s egyenesen a földre folytak, ahol beitta magába a föld. A lények ekkor megijedtek. A felleg ugyan eltűnt, s ezzel együtt az eső is elállt, de a levelek kopárok, semmilyenek voltak. Eljött a vég! Ám ekkor egy halvány fénycsóva jelent meg, mely beragyogta a fűszálon lévő esőcseppeket, majd valami nőni kezdett. Valami új, s nem csak ott, hanem szerte a vidéken. Apró, vékony szárúak voltak, a végükön furcsa gumókkal. Egyikük odalépett, s óvatosan hozzáért, mire az összes egyszerre nyílott szét, s pöttöm szirmokká terebélyesedtek, melyek mind, különbözőek voltak. Színük beragyogta a fák leveleit, s az égboltot, újra harmóniát teremtve ezzel. A fákat többé nem kellett festeni, a levelek sem sárgultak ezután. A megmentőiket szivárvány virágoknak nevezték el, s új feladatukként ezeket őrizték gondosan.

Nézz fel a csillagos égre, lásd a páratlan Holdat, lásd azt is, mi van mögötte, hisz ne feledd létezik ott egy aprócska bolygó, rajta parányi, szivárványszínű virágokat őrző kis lényekkel.  

A csengő titka

- Halljátok ezt a hangot? Eljött, végre eljött az idő! – kiáltotta az egyikük.

- Gondolod? Végre, amire oly régóta várunk, hogy újból eljöhessen?

- Ez biztos. Ébreszd a többieket! Már érzem is. Itt az idő!

Ekkor a férfi levette a dobozt a kamra legfelső polcáról, melyben a karácsonyi díszeket tárolják minden évben, egészen december huszonharmadikáig, amikor is előveszik őket, s díszíteni kezdik vele a fenyőt, amitől az igazi karácsonyfává válik a meghitt ünnepekre. Ilyenkor mindenhonnan édes illatok száguldoznak a készülő bejgliktől, mézeskalácsoktól és a mézes zserbóktól. Ilyenkor a rádióból békés karácsonyi muzsikák kényeztetik füleinket, s mindenki izgatottan várja a következő éjszaka eljövetelét, mikor mindenki gyertyákat gyújtva ünnepelhet szeretteivel a csodálatos karácsonyfa alatt. Ilyenkor mindent szeretet ölel át.

Ahogy a férfi vitte a dobozt, az egyik kis műanyag angyalka izgatottan kidugta a fejét, hogy megpillantsa a rég nem látott nappalit, ahová minden évben felállítják a fát. Pontosan olyan volt, mint ahogyan emlékezett. A szoba ablakai telis tele voltak matricákkal, amiket a gyerekek ragasztanak fel minden évben karácsony előtt egy nappal. A kis asztalon egy hímzett, piros, fagyöngymintás terítő hevert, rajta egy tökéletes adventi koszorúval, melyen látszott, hogy már csak az utolsó gyertya várakozik, hogy az elkövetkezendő napon meggyújtsák. A földön lévő szőnyeg még összegurítva várta, hogy a fa alá tehessék, de már így is látszott elképesztő piros, és arany színe.  A terem közepén pedig ott állt az, amire mindenki várt, a még csupasz fenyőfa.

 A kis dísz ekkor visszadugta fejét a dobozba, s a többiekkel együtt mozdulatlanul várta, hogy kinyissák a dobozt.

- Na, ki akar fát díszíteni? – kérdezte kedves hangon a férfi.

 A következő pillanatban gyerekek örömteli kacaja árasztotta el a lakást.

Két kislány izgatottan bontotta fel a dobozokat, majd mind a ketten kivettek belőle egy-egy díszt, amit ölelgetni kezdtek.

- Lányok, először felteszem az égősort, majd szólok anyának, tudjátok, hogy a díszek közül először a csúcs díszt kell feltenni. Várjátok meg, mindjárt hozza, addig én ezt felteszem – mondta, majd gyorsan fel is tette az égőket, azután pedig szólt is kedvesének, aki hamarosan ott termett, kezében egy aranyszínű dobozzal.

A nő letette a tárolót, levette a fedelét, majd egy csodaszép aranyszínű műanyag angyalka alakú csúcs díszt vett ki belőle, amit hamarosan a fa legfelső ágára helyezett. A gyerekek csillogó szemekkel pillantottak a fára, mely teljesen elkápráztatta őket.

-  Meseszép! – mondta egyikük, mire az anyja hátulról a fülébe súgta:

- Hát még akkor milyen szép lesz, ha teljesen feldíszítettétek.

 A két kiskorú izgatottan a dobozt kezdte túrni, s szebbnél szebb díszeket szedtek elő belőle.

Igyekeztek, hogy mindenhova jusson a díszekből. Azokra az ágakra, melyeket nem értek el, a szüleik segítségét kérték, hogy feltegyék őket.  Pár pillanat múlva a karácsonyfa különböző díszektől pompázott. Voltak rajta arany angyalkák, piros, sárga, csillogó és gyöngyös gömbök, jégcsapnak álcázott darabok, miniatűr plüss jegesmedvék és rénszarvasok, valamint fehér csillagok.

- Hű, micsoda munkát végeztetek – mondta az anyjuk, ahogy a nappaliba lépett, kezében egy nagy tálcával. – Na de a mézeskalács figurákat ki fogja feldíszíteni? Így nem mehetnek a fára, túlságosan csupaszok – mondta, mire a két gyermek a konyhába szaladt.

Mikor úgy tűnt, már senki sem tartózkodik a helyiségben, a díszek egyszerre kezdtek el mozgolódni.

Először mindannyian egy mélyet szaglásztak a levegőbe, melyben most a fenyőfa, és a frissen elkészült sütemények illata áradozott, majd mind integetni kezdtek egymásnak, hisz sokan közülük egy éve nem találkozott, amiért többen más dobozba voltak eltéve a kamra legfelső polcán.

Voltak közülük bátrabb díszek, akik kihasználva a lehetőséget, hogy senki sem látja őket, elhagyták kijelölt helyüket, hogy ne csak integetni tudjanak a többieknek, hanem közelebbről is köszöntsék őket, de végül mindannyian ugyan arra felé vetették tekintetüket, mégpedig felfelé, egyenesen a csúcsdísz felé. Nem csoda, hisz mind szerették és tisztelték őt, ugyanis ő volt a legkedvesebb és legszerényebb csúcsdísz, akivel egy karácsonyfadísz találkozhat. Ráadásul, ha ő nem lenne, most a többi dísz sem lehetne itt.

- Olyan csodálatos újra itt lenni, veletek – mondta az egyik aprócska csillag, majd táncba kezdett a körülötte lévő ágakon.

- Én már annyira izgatott vagyok! Nektek melyik a kedvenc részetek? – kérdezte az egyik plüss jegesmedve.

- Ez egyértelmű! Mikor a szülők eldugják az ajándékokat, amikor a gyerekek nem figyelnek, majd apa, vagy anya megrázzák a csengőt, mire az csilingelni kezd. Ekkor a gyerekek leszaladnak a lépcsőről és megtekintik a csodaszép ajándékokat, a fát, ahogy a terem közepén ragyog, körülötte a szüleikkel, a nagyszüleikkel, s mindeközben halkan felszólal a kedvenc muzsikám. Mindenki együtt van, együtt örülnek. Ez a legjobb rész az egészben.

- Igen, egyetértek veled. A mosoly, mely az arcukon ragyog, az valami felbecsülhetetlen, és ezt mind, együtt élhetjük át – válaszolt az angyalka, amikor valaki csöngetett.

- Gyorsan, mindenki menjen vissza a helyére, megérkeztek a nagyszülők! – mondta fentről a csúcsdísz.

Apa szaladt, hogy kinyissa az ajtót, ahol a nagyszülők várakoztak. Nagymama piros kabátot, és barna szőrös kalapot viselt, s nagypapán is egy barna kabát volt, így tökéletesen mutattak együtt. Az ő kezében azonban volt még egy bőrönd. Minden évben átjönnek karácsony előtt, hogy segítsenek még az utolsó simításokban, s aztán pár napig itt is maradnak, így aztán tényleg mindenki együtt van. Néha, egészen szilveszterig itt maradnak, s azt is együtt ünneplik meg.

A nagymama kezében is volt valami, egy nagyobb szatyor.

- Nézzétek! – mondta az egyik kis dísz. - Abban a tasakban vannak az ajándékok. Vajon idén mit kapnak a gyerekek?

Mama apával a nappaliba sietett.

- Itt vannak, hova tegyek őket? – kérdezte az idősebb asszony.

- Add csak nekem, eldugom őket a fa mögé.

- Várj, hoztam nektek is valamit!

Ahogy a gyerekek meghallották nagyszüleik érkezését, mind örömükben sikítva rohantak le a lépcsőn hozzájuk:

- Gyerekek, szervusztok – mondta, majd átölelték egymást.

- Mit rejtegetsz a hátad mögött, nagyi? – kérdezte az idősebbik kislány.

- Ezt nektek hoztam, mindannyitoknak - hangoztatta, majd egy arany csomagolásba burkolt dobozkát vett elő. – De szeretném, ha anyátok nyitná ki, ugye nem haragszotok meg?

- Nem – mondták egyszerre. - De hisz, még nincs is karácsony!

- Nem számít. Azt szeretném, ha ez a valami már holnap velünk ünnepelne.

- Mama, igazán nem kellett volna – mondta a nő, majd elkezdte kibontani az ajándékot. Mindannyian kíváncsian figyelték, mi lehet a dobozban. – Nahát! Ez… meseszép – jelentette ki.

A dobozban egy üveg csúcsdísz állt. Hatalmas, agancsos szarvas, mely hópihéken ugrált. Az agancsa, és a hópihék is csillogtak.

A többi karácsonyfadísz ijedten meredt az új holmira. Áradt belőle az előkelőség. Az angyalka csúcsdísz is megrémült. Évek óta ő áll a fa tetején, és nem tudta elképzelni, hogy az anya, akit ő annyira szeret, most lecserélné őt. A díszek hol fel, hol az új díszre tekintettek.

- Ne aggódjatok – suttogta az egyikük. – Úgy sem cserélik le az angyalt. Nem tehetik meg!

- Köszönöm, ez igazán szép ajándék. Talán kitehetném az asztalra.

Az arany angyalka hirtelen fellélegzett.

- Ne csináld, szívem. Kár lenne érte, ha nem legfelülről ragyoghatna.

- De hisz a mostani is csodaszép – válaszolta a nagymamának, majd a régi díszt figyelte.

- De ez szebb – erőszakoskodott a nő. – De ha ennyire nem szeretnéd, akkor visszaviszem a boltba.

- Ne butáskodj, köszönöm szépen, feltesszük szépen a fa legtetejére – mondta, majd kiemelte a kibélel dobozból az üvegszarvast, s az angyalka helyére tette, a fenyő legfelső ágára.

- Így már is szebb a fa. Ezt a régi vackot pedig add ide – vette ki lánya kezéből a korábbi díszt. – Akár ki is dobhatnád. Már elég kopott, és nem hiszem, hogy a jövőben szükség lesz még rá.

- Nem! Szépen elteszem, nem zavar majd ott senkit – vette vissza.

- Nos, gyerekek – tapsolt kettőt az idő nő. – Mutassátok, hogy állnak azok a mézeskalácsok – szólt a kislányokhoz, mire ők megragadták a kezét és boldogan a konyhába kísérték. Az anyjuk is velük ment, így végül csak az apa és a nagypapa maradtak a nappaliban.

- Sikerült mindent elintézned? – kérdezte halkan a fiatalabb férfi.

- Igen, az autóban van. De nem maradhat ott éjszakára, még a végén valamit tönkre tesz.

- Este majd behozzuk, ha a gyerekek elaludtak. Addig is, ha bármi kárt tesz, vállalom a felelősséget.

- Nézd csak, a gyerekek elfelejtették kitenni a szőnyeget a fa alá – mondta az apa.

- Gyönyörű munkát végeztek. Idén a leggyönyörűbb a fa – karolta át rokonát.

- Hol van a csengő? Nem az asztalon szokott lenni?

- De, mindjárt előveszem. Azt hiszem, még valamelyik dobozban lehet. Meg is van! Ezeket a dobozokat pedig visszaviszem a kamrába.

- Rendben, én pedig megnézem a lányokat, hogy hogyan állnak. Hátha kapok egy kis kóstolót valamelyik finom süteményből.

- Nem hiszem, hogy bárki is megkóstolhatná a mai nap őket – nevetett fel. – De a karácsonyi menüben segíthetsz. Holnap reggel állok neki.

A ház az emberek kacajától zengett. Látszóra mindenki izgatottan várta a következő éjjel eljövetelét. Ez azonban nem volt igaz.

A gyerekek hamarosan nyugovóra tértek. Ekkor az apa kiszaladt, majd egy dobozzal tért vissza, amit bevitt a földszinten lévő szobájukba. Hamarosan az utolsó fény is kialudt a lakásban. Már csak az utcáról bevilágító égősorok világították be a lakást.

- Alszanak? – jött egy vékony hang a fa felől.

- Úgy tűnik – érkezett a válasz.

- Társaim – zendült fel egy hang hirtelenjében.

Mindenki a felettük lévő csúcsdíszt kezdte el figyelni.

- Örülök, hogy veletek lehetek. Habár azt le kell szegeznünk, hogy néhány változtatásra szükségünk lesz. Nos, hát, hol is kezdhetném. Az elrendezés, igen, nem elég szimmetrikus, angyalok, sorakozó a szőnyeg előtt. Utánuk jöhetnek a csillagok, majd a kis szarvasok, a gömbök és a jégcsapok se maradjanak ki, egy kettő, mozgás! Nem érünk rá egész éjszaka.

A díszek kíváncsi tekintettel nézték, mit is akar az új dísz.

- Miért engedelmeskednénk neked? – szólalt felháborodottan az egyik kis jegesmedve.

- Mert, kedves barátom, mint látod, én vagyok a csúcsdísz, ráadásul, azt egyikünk sem tagadhatja, hogy én vagyok a legelőkelőbb, hisz veletek ellentétben, engem üvegből készítettek, míg titeket egyszerű műanyagból. Nem véletlen lett lecserélve elődöm, anya is látta, mennyivel szebb vagyok, mint az a mihaszna angyal.

- Mit képzelsz, hogy beszélsz róla? Ő sokkal többet ér, mint amennyit te valaha is fogsz! – mondta sértve az egyik jégcsap.

Az asztalon fekvő csengő kíváncsian kezdte figyelni az eseményeket.

- Csak azért vagy most itt, mert anya nem akarta megsérteni a nagymamát.

- Ez nem igaz. Többet érek, mint ti együtt, műanyag díszek. Bennem minden megvan, hogy igazi dísz legyek. Kellem és báj.

- Én ezt nem hallgatom tovább – dühödtek fel. – Visszaszerezzük az arany angyalt!

- Ne legyetek nevetségesek. Mégis hogy érnétek el, hogy visszategyék őt az én helyemre?

 A díszek szomorúan gondolkozni kezdtek.

- Igaza van. Semmit sem tehetünk. Ha itt is lenne, ők már döntöttek. Nem tehetünk mást, mint hogy szót fogadunk – mondta egyikőjük csalódottan.

Ekkor hirtelen a szülők szobájának ajtaja kinyílt. A férfi jött ki belőle komótosan,s egyenesen a konyhába vette az irányt. A díszek mozdulatlanul maradtak, míg nem apa visszatért a szobába. Azonban nem csukta be az ajtót teljesen, egy kis rést hagyott maga után. Annyira álmos volt, hogy fel sem tűnt neki.

- Akkor hát mi legyen? – kérdezték egymástól a díszek.

- Mégis mi lenne? Sorakozó! Gyerünk – parancsolgatott az újonc.

A díszek mind úgy tettek, ahogy azt felettesük parancsolta nekik. Sorban álltak a szőnyegen, majd pontosan úgy álltak be, ahogy azt ő kérte. A kis csengő kíváncsian figyelte az eseményeket. A díszek annyira pontosan álltak egymástól, mintha egy építész állította volna be őket. Nem volt benne hiba, mégis elvesztette azt a gyönyört, amit az elején megszerzett magának a fa. Már nem volt többé különleges, olyan volt, mint egy gép. A levegőből eltűnt a remény, mindent a düh terített be.

- Kész! – kiáltott fel az üveg szarvas. – Minden tökéletes. Már is más. A szülők és a gyerekek is el lesznek kápráztatva a csodálatos munkámtól. Lenyűgöző vagyok – dicsérte magát.

Az unott tekinteteken kívül viszont, most valaki más is felfigyelt, valaki, aki eddig nem volt jelen.

Az idegen a kanapé mögé lapult, s óvatosan kidugta mögüle a fejét, úgy figyelte az eseményeket. A díszek elégedetlenségükben ide-oda mozogtak, ami olyan volt, mint sok aprócska hinta, ami elvarázsolta a kíváncsi személyt.

- Szerinted senkinek sem fog feltűnni a családból, hogy most minden máshogy van, mint ahogy ők odatették? Ráadásul holnap felkerülnek a mézeskalácsok. Mit fogsz tenni? Megszólalsz az emberek előtt? Megkéred őket is, hogy hova pakolják a süteményeket? Nem teheted meg! Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte az egyik kis angyalka, miközben egy helyben ugrált.

- Az a holnap gondja. Nahát, nézzétek, hamarosan felkel a nap – nézett ki az ablakon az üveg.

Az ismeretlennek nem kellett több, kiugrott a kanapé mögül, s egyenesen a fán csüngő díszekre vetette magát.

- Ki vagy te? Jaj, ne! Hagyd abba! – nevetett fel az egyik kis dísz, akivel alulról játszani kezdett a szőrös kismacska.

Ahogy az új kis kedvenc a mancsával a hintázó darabokkal kezdett játszani, azok sorban potyogni kezdtek a fáról, egyik a másik után. A végére csupán egyetlen egy dísz maradt a fán, az üveg csúcsdísz.

- Jaj, te otromba csúfság! Tönkretetted az egész éjszakai munkámat! Sicc, sicc!

A macska azonban nem hallgatott rá, sőt, ahelyett hogy elmenekült volna, egyre jobban kezdte izgatni a fantáziáját a fent lévő dísz, melyet a nap sugarai megcsillogtattak. Az üveg szemein sziporkázott valami, s a következő pillanatban az asztalra ugrott, onnan pedig egyenesen a fára, mely a hirtelen ugrástól megmozdult, s a fent lévő dísz egyszerűen a földre zuhant.

Hatalmas csörömpölés követte az iszonyú balesetet, mire a ház összes lakója felébredt. Mindannyian megijedtek, azt hitték, betörő van a házban. Apa egy nagyobb, és keményebbnek tűnő párnával rontott ki a hálószobába, mikor megpillantotta a nappaliban lévő kuplerájt, s köztük néhány szilánk darabot.

A lépcső recsegni kezdett, valaki lefelé tartott rajta. Apa gyorsan észbe kapott, megragadt a kisállatot, és berohant vele a hálószobába, majd újból a nappaliba.

- Apa, mi történt a fával? – kérdezte a leányzó szomorú, álmos tekintettel.

- Semmi, szívem, csak eldőlt a fa, de már felállítottam – füllentett, hisz nem akarta, hogy lánya megtudja, hogy a macska lökte le a díszeket, mivel akkor idő előtt megismerné ajándékát, amire oly rég óta vágyott, a macskát.

Nem sokkal később mindannyian a nappaliban voltak. Anyu a fogát összeszorítva szedte össze a szilánkdarabokat, hisz félt, mit fog szólni hozzá a nagymama, hogy eltört az ajándék, amit tőle kapott. A nagypapa eközben a lehullott díszeket szedte össze egy kosárba.

- Micsoda tragédia! Az a dísz, az a drága dísz! – siránkozott az idős hölgy.

- Sajnálom, anyu, nem akartam, hogy összetörjön. Ez különös – nézett a szemeteslapátba – olyan kevésnek tűnnek nekem ezek a szilánkok. Azért legyetek még óvatosak, nehogy valaki belelépjen egy üvegszilánkba! Húzzatok papucsot – utasított mindenkit. – Tényleg sajnálom, hogy összetört az a szép ajándék.

- Gyermekem, én sajnálom, hogy annyira ragaszkodtam hozzá, hogy cseréld le. Tudom, milyen sokat jelent neked, azaz angyalka, hisz gyerekkorodban mindig azt tettük a fa legfelső ágára, s arra is emlékszem, hogy milyen boldog voltál, mikor elköltözésedkor neked adtam azt a díszt, s még jó párat amiket te választottál ki. De úgy gondoltam, a lányok elég nagyok már, nem fogják leverni a díszeket, itt az idő a műanyagokat üvegre cserélni. Most már belátom, hogy hiba volt, habár nem a lányok hibája, hogy a fa eldőlt... Bocsáss meg.

- Én tartozom bocsánatkéréssel. Nem szabadott volna hagynom, hogy rám erőszakold, és akkor most nem történt volna ez meg – mondta, majd kihozta a kamrából a dobozt, amibe az angyalkát tették. – Néha az érték nem abban rejlik, hogy mennyire új, hogy mennyire csillog, vagy éppen hogy egy karcolás sincs rajta, hanem az emlékekben. Számomra ezen az angyalon minden kopástól csak egyre közelebb kerül a szívemben. Igazából, régóta tudom, hogy a lányok már elég idősek ahhoz, hogy ne verjék le a díszeket, és hogy lecserélhetném őket, függetlenül a ma történtektől. Egyszerűen annyira megszerettem őket, az egyszerűségükkel együtt, hogy képtelen lettem volna kidobni őket. Mind közel állnak a szívemhez.

Ahogy újból a fára kerültek a díszek, minden egyes darab feltételekor visszatért az a hangulat a házba, ami egy éjszakára eltűnni látszott, a meghitt és őszinte szeretet, ami teljessé teszi az ünnepet. Boldogak voltak, azonban a díszeket nyomasztotta valami. Bármennyire is megutálták az üveg társukat, sajnálták azt, ami történt vele, annak ellenére, ahogy viselkedett, megbánást éreztek azért, hogy ő sose érezhette át azt az érzést, amit ők szoktak az évnek ebben a napjaiban, hisz eddigi élete során a polcról várakozva figyelte, mikor kerülhet végre egy igazi családhoz. Azt azonban egy valakin kívül senki sem tudta, hogy mi történt valójában. Csak a csengő, aki az asztalról figyelte az eseményeket. Mikor az üveg földre ért, a szőnyeg valamennyire felfogta az ütést, amitől a szarvas lepattant, az alja pedig összetört. Ámde a szőnyegről az agancsos az egyik bútor alá csúszott, onnan figyelte az ünnepeket, s bár kimászhatott volna, nem akart. Szégyellte korábbi viselkedését, melyet a csengő is pontosan tudott, ezért nem is árulta el senkinek az igazságot. Ettől kezdve a kis szarvas minden évben az asztal alól figyelte az eseményeket, de nem csak karácsonykor lehetett jelen, hanem minden egyes ünnepen, mely emlékekkel melegítette fel az üveg szívét. 

Örök rejtély marad

Nem gondoltam, hogy különleges lesz a mai nap. Még az ágyamban forgolódtam mikor a kopogást hallani kezdtem az ablakomon. Szakadt az eső, ami számomra annyit jelentett, hogy esernyőt kell vinnem magammal, de ez mostanában amúgy is megszokott volt, hisz ősszel gyakran esik az eső.

Így hát felvettem az őszi kabátomat, megfogtam a táskám és az esernyőmet, majd elindultam iskolában.

A buszmegállóban az emberek mind különbözőek voltak, a legtöbb tekintetéből még is ugyan azt olvastam le, mégpedig hogy a nap végezetét várják, mikor vége a munkának, vagy éppen az iskolának, mikor végre az ágyba zuhanhatnak és pihenhetnek. A sok unott és álmos tekintet között még így is akadt olyan, aki már kora reggel vidáman társalog barátaival az elmúlt napok eseményeiről, vagy éppen arról, hogy mit terveznek a jövőben. Én egyikhez sem tudom sorolni magam, hisz egyik csoportba sem tartoztam. Egyedül álltam, fülemben a fülhallgatóval, kezemben a nyitott esernyővel, hátamon a hátizsákommal, s őket figyeltem, mikor a busz befordult az utcába. Az emberek egy személyként tornyosultak a megálló elejébe, nem törődve azzal, hány embernek mennek neki, vagy sodornak hátra. Nem törődtem az előzőkkel, hagytam, hogy hátra sodorjanak, s ha tudom előre hogy mi fog majd a járműn történni, talán magamtól is hátra álltam volna.

Az ajtók kinyíltak, az emberek pedig tovább lökdösték egymást, harcolva a helyekért. Már megszólalt a figyelmeztető csengő, mikor végre feljutottam a buszra. Még így is lett volna lehetőségem, hogy leüljek, de mivel csak egy megállót utaztam, feleslegesnek éreztem. Elsőre minden a megszokott volt. Hátul két ember üvöltözött egymással. Néhányan aludtak, ezzel meghosszabbítva az éjszakai pihenőjüket, volt aki olvasott, a többiek pedig vagy hozzám hasonlóan zenét hallgattak, vagy a telefonjukat birizgálták. Azonban mikor másodjára néztem végig a tömegen, valamin megakadt a szemem. Nem értettem, hogy nem vehettem addig észre, hisz pontosan előttem ült.

A nőnek hatalmas szalmakalapja volt, rajta színesebbnél színesebb virágokkal. Hirtelen semmi mást sem láttam, s akkor kicsúszott a számon az a mondat:

- De szép kalap.

A nő ekkor felpillantott. Eddig nem is láttam öregedő arcát. A haja kócos volt, a kabátja bordó, tele zöld kockákkal, s ehhez farmernadrágot viselt egy fekete lapos sarkú rövid csizmával.

- Tessék? - kérdezett vissza a nő meglepetten.

- Semmi - mondtam halkan, de a nő úgy nézett rám, hogy azt gondolhattam, azt hiszi, kinevettem őt, valójában megdicsértem a hatalmas kalapját. - Csak annyit mondtam - folytattam szégyenkezve - hogy nagyon szép kalap...

- Hogy ez? - mutatott a fejére rezzenéstelen arckifejezéssel, majd hirtelen hangos kacagásba tört ki, mint aki évek óta nem nevetett. - Ezt a barátnőm készítette magának, pont amikor meglátogattam őt, akkor lett készen, és mivel az nap volt a születésnapom, elkértem ajándékba. Habár oroszlán vagyok, szóval a horoszkópom is azt mondja, hogy kreatív vagyok, így magamnak is készíthettem volna egyet, sőt, maga is készíthet magának, ha bemegy egy üzletbe. Bármilyen ruhaüzletben lehet ma már szalmakalapot venni, csak venni kell mellé néhány művirágot, és egy szép szalagot, rá kell őket tenni, és már magának is lesz egy szép szalmakalapja. Tudja - nevetett fel ismét a nő - igazából csak azért vettem fel ezt a kalapot, hogy borzalmasan nézzek ki - mondta, majd levette a kalapot, amitől egy pillanatra összerezzentem, hisz a nő félig kopasz volt - Látja ezt? A férjem meghalt, én pedig elkezdtem kopaszodni. Csak úgy hullik a hajam. Erre a szomszéd azt mondta, őrült vagyok, de nincs igaza! Normális vagyok!

Nem jutottam szóhoz, csak arra lettem figyelmes, hogy a busz megáll, hisz a megállóhoz érkezett ahol én is leszállok.

- Nekem mennek kell - mondtam kicsit megrémülve, amikor észrevettem, hogy az összes  utas minket néz, megvetően, vagy éppen mosolyogva - De - folytattam - örülök, hogy találkoztunk. További szép napot - mondtam.

- Köszönöm, te egy angyal vagy, neked is szép napot - mondta a nő, majd leszálltam.

Nem néztem vissza a buszra, egyenesen besétáltam az iskolába, ahol senkinek sem beszéltem arról, ami ma a buszon történt velem, amit alig bírtam ki, hisz egész nap ez járt a fejemben. Vajon miért? Miért akar borzalmasan kinézni, vagy egyáltalán az, hogy hogy lehet valaki ennyire nyitott, hogy egy megálló alatt elmeséljen ennyi mindent egy vad idegen embernek. Miért nekem? Mintha hónapok óta senkivel sem beszélt volna, s most mindent egy embernek akart volna lezúdítani. Segélykiáltás volt? Talán igen. Azóta is figyelem a  hatalmas virágos szalmakalapos nőt, hátha látom majd őt, hogy megismerhessem a múltját, de sajnos sosem jön el.

Az élet folyama

Szerda volt. Az osztálytársaim szerették ezt a napot, hisz egy igazán könnyű napról volt szó, ugyanis az első két óránk rajzóra volt, ahol a tanárunk mindig különlegesebbnél, különlegesebb feladatokat talált ki, ahogyan ma is. 
Arra kért minket, hogy a mai két órában fessük, vagy rajzoljuk le az életünket. Mindenki rögvest nekikezdett alkotásának. Volt, aki egy idős házaspárt rajzolt, jelképezve magát, és a párját, akivel leélte az életét. Volt aki karácsonyfát rajzolt, köré gyerekeket, s magát a leendőbeli férjével. Ezeken kívül születtek még érdekes illusztrációk, kutyákról, és munkahelyekről, ahogyan az én padtársam, és egyben legjobb barátom is tette, aki egy űrhajós megrajzolásába kezdett neki. Az elején tépelődtem, mit is festhetnék, majd én is belekezdtem az első óra második felében, ami miatt kicsit lemaradtam a többiektől, ezért szünetben is végig azon dolgoztam, hogy második óra végére elkészüljek vele. Néha egy-egy személy odaállt mögém, hisz mindenkit érdekelt, ki hogyan képzeli el az életét, s egy két szóval kifejtették gondolataikat az adott műről.
Már majdnem vége volt a második órának, mikor a tanár felszólalt:
- Jól van, gyerekek! Aki akarja, az hozza ki az elkészült rajzát, vagy festményét, és megbeszélhetnénk őket.
Nem kellett több, jó néhányan fel is álltak, s a tanári asztal felé vették az irányt, ezzel zajt csapva az eddig halk teremben.
- Te nem viszed ki a ... - nézett felém érdeklődően a barátom.
- Nem. Megtartom magamnak - mondtam neki, miközben hangos nevetés tört ki, mire felpillantottam.
Az egyik fiú magát rajzolta le, ahogy épp egy dobogón áll, ahol elérte a világ legizmosabb emberének szóló díját.
- Miért tájképet rajzoltál? - kérdezte tőlem a cimborám, mire újból a saját képemre szegeztem a tekintetem.
- Tájkép? Oh nem, ez nem tájkép!
- Dehogynem! Vannak fák, virágok, vízesés és naplemente is - válaszolta.
- Ahogy mondod. A kép közepére egy folyót festettem, melyben hatalmas kövek vannak szétszórva. hatalmas hullámok háborognak a felszínén, s egyenesen egy vízesés felé tartanak, melyből leérve újabb vízfolyásba jutnak, ám az nem olyan, mint korábban volt, sokkal nyugodtabb, s kövek sincsenek már benne. A fenekén halak úszkálnak s vidrák játszadoznak pajkosan. A víztömeg végét nem látjuk, csak a naplementét amibe belevezet minket a folyó. Természetesen még a vízesés előtt egy kicsi, egyszemélyes hajó úszik a víz felszínén. A vízfolyam két partja egymás ellentéte. A jobb oldal virágzik, magas, erős fákkal teli, a fák mögött medvék pihennek, a fákon madarak énekelnek, minden a tökéletességben pompázik, míg a baloldalon kidőlt, elkorhadt fák hevernek. Élőlényeknek, s illatoknak nyoma sincs. Minden kopár, kihalt. De ez a kép valójában ennél sokkal több - a padtársam kíváncsian figyelte mit mondok neki. - A folyó maga az élet. Az apró hajó pedig én vagyok, ahogy haladok az életben, s különböző nehézségekbe ütközök, mint a kövek, vagy a hatalmas hullámok. De a legnagyobb akadályt mégsem ez jelenti, hanem a vízesés, mely az álmom. Ha úgy ér le a hajó, hogy egyben marad, az azt jelenti, hogy elértem a célomat, igaz, nem lesz könnyű, de megéri majd, hisz utána nyugodtan haladok majd tovább akadályok nélkül, s akkor békésen érem el a naplementét, a halált. Ha viszont a hajó összetörik, a sérüléseket a halálomig cipelni fogom magammal. Ezenkívül ott vannak még a partok. A jobb oldal, az illatos virágok, a fák és az állatok, mind a jó tulajdonságaim, s a baloldal, a kopár, kihalt vidék pedig a rossz tulajdonságaim, melyek végigkísérnek majd az életemben.
- Nem semmi. Csak hogy egy valami hibázik a festményedben - mondta, majd az ecsetemet barna színű festékbe mártotta, abba, amivel a hajót is festettem, majd folytatta. - A hajód túl aprócska lett, így nem férnek el benne a szeretteid. Hisz nem egyedül kell megbirkóznod a nehézségekkel. Mi mindig veled leszünk, s segítünk neked evezni, és fogjuk a kezedet mikor a vízeséshez érünk. Mert együtt érünk oda, mindannyian. 
- Köszönöm- mondtam, majd megragadtam az ecsetet és kijavítottam a hajót, ezúttal sokkal nagyobb és erősebb lett. 

Degenerált világ

Dél múlt már. Az emberek mind hazafelé tartottak munkahelyükről, vagy iskoláikból. A buszok telve voltak, az utasok legyezték magukat, zenéjüket hallgatták, vagy aludtak. Az arcok bár megszokottak, mégis mind idegenek voltam egymásnak. Ha egy új személy lépett a járműbe, tekintetek meredtek rá, az azonban sosem tartott oly sokáig, hisz látszóra mind ugyan olyanok vagyunk.

A busz hátulján ült egyedül egy lány, gondolataiban máshol járt, a hosszú nap után, már csak a pihenésre, a hazaérkezésre várt. Azonban a békés csendet hamar megtörte a buszra felszálló gyerekek hangja. Nem dühítette fel magát, hisz már megszokta, s azt gondolta, hamarosan úgy is távozik. A megállók pörögtek, az emberek cserélődtek.

Volt egy megálló, melyben csupán egy valaki várakozott. Felszállt, majd hátrafelé vette az irányt. Pillanatnyi csend kerekedett, a szemek lenézően tapadtak rá, beszédesebbek voltak, mint bármi más. A fiú leült.

A lány újból az ablakra meredt, a szíve összeszorult, s még inkább távozni szeretett volna.

Az ifjú gondolt egyet, majd először halkan dúdolni kezdett. Néha egy-két ember rá tekintett, majd újból máshová. A fiatal lány összerezzent, de nem a dal miatt, a többi ember rémisztette meg őt. A fiú folytatta, s már nem csak halkan dúdolt, hangosan énekelt, és tapsolt is hozzá. Arcán mosoly ragyogott, a többieket figyelte. A némák mintha ott se lennének, ültek tovább, nem tűntek zaklatottnak. Ám a többi ember lassan kuncogni kezdett, majd megvető pillantásokkal illették az új utast. Egy másik fiatal nő, ki a közelében ült, idegesen nézett felé, majd mikor már nem bírta tovább, a fiú felé fordult, s így szólt:

-  Megtennél nekem egy szívességet? – mondta dühödten.

A tapsoló egy pillanatra abba hagyta, amit csinált, a hozzá érkező szavakra figyelt, s várta az utasítást.

- Fogd be a pofádat! – szólt gonoszan, nevetve.

A lány, ki előttük ült, erre nagyon mérges lett, de nem mert szólni. A srác mit se foglalkozva a szavakkal, tovább énekelt, s tapsolt, mire a dühödt személy a táskájába nyúlt, majd papírral kezdte dobálni a fiút, ő mégse hagyta abba az éneklést. Csak a mosolyát vesztette el. Felállt, úgy dalolt tovább, majd megfogta az egyik galacsint, és visszadobta a dühös lánynak. Ő erre még mérgesebb lett, a táskáját az ülésre hajította, szembeállt a fiúval, majd a karjánál fogva az ajtóhoz ráncigálta őt, s közben úgy visított, mint akit vernek.

- Velem így senki sem bánhat! Nem fogok egy nyomorulttal együtt utazni! Most azonnal leszállsz!

Az emberek mind a jelenetet figyelték, s egy személyen kívül mind nevetettek. Ő lehajtotta fejét, látni már nem volt képes, összeszorított szemekkel hallgatta, mi fog történni.

A busz ment, a megállók pörögtek, a nő tovább üvöltözött az ártatlannal, aki csupán annyit szólt:

- Még nem szállhatok le!

A dühös idegen előre sietett a sofőrhöz, hogy leszállítsa azt, aki ennyire felhúzta, ő azonban vezetett tovább, nem foglalkozott a kéréssel.

A kamasz úgy döntött, nem megy vissza hátra, elöl keresett magának új ülőhelyet.

A lány, ki ezt mind sajnálattal hallgatta, kicsit megnyugodott, ám ez nem tartott sokáig, ugyanis hamar a többi utas kezdte piszkálni az ifjút. A fiatal az egyik utashoz ment, majd óvatosan megérintette a vállát, s kacagni kezdett.

- Fúj, ne érj hozzám! – kiáltott megsértődötten, majd nevetni kezdett, felállt, s tovább provokálta őt.

Nem volt se magasabb, se idősebb nála, mégis azt érezte, joga van ahhoz, hogy valakit szándékosan bosszantson, ki mit sem tehet ellene.

A lány kinyitotta a szemét, mélyen sóhajtott, majd hevesen dobogó szívvel a többi ember felé fordult.

- Hát nem látjátok, hogy fogyatékos? – kezdte mondanivalóját halkan – Nem? – kiabált rájuk.

A fiatalabbik csak nevetett, nem törődött idősebb társa szavaival.

- Ő nem tehet arról, hogy olyan, amilyen! Hát nem értitek?

- Ha téged fogdosna, te is így reagálnál – védte magát.

- Ez nem igaz! Téged se érintett volna meg, hogy ha nem neveted ki, és ha megérint? Talán fertőző beteg leszel, vagy mi történik? Semmi! Bárki lehet ilyen, nem mi válasszuk magunknak, hogy ilyenek akarunk-e lenni, vagy sem. Ha egy családtagod lenne fogyatékos, őt is piszkálnád? Vagy őt már nem? De ha mást látsz, azzal megteheted? Mi jogon? Csak mert más is ezt csinálja, neked nem kell… Nem kell követni a többi embert, rájuk lehet szólni, hogy ne bántsák őt! Hisz ő senkinek se ártott, nem közveszélyes…

            A mai világgal pontosan ez a baj, hogy az emberek nem segítenek egymásnak, s aki próbál is, azt az ár eltapossa, vagy lenézi azért, amiért ő nem követte a többieket. Pontosan ettől válik a világunk degenerálttá!

Az ajtó kinyílt, a lány felállt, majd leszállt. Megérkezett. Nem nézett vissza, nem érdekelte semmi, csak hogy vége van, s sajnálta azt, aki még ott maradt. A busz ment tovább, a megállók tovább pörögtek, az emberek, az idegenek pedig tovább cserélődtek…

Éjszakai rémségek

    Létezik egy zord és sötét világ, mely nem ismer lehetetlent. Aki belép eme univerzumba, nem marad ott sokáig, mégis azt érezheti, hogy az örökké valóságig fogva tartják őt, s mikor kijut onnan, sokáig nem hisz a szemének, dobogó szívvel némán és mozdulatlanul várakozik, hogy megtudja, biztosan kiszabadult-e már. De hol lehet ez a hely? Talán nincs is olyan messze, talán mindannyiunkban ott rejtőzik. Ez a rémálmok szigete.

  Senki sem képes megmondani, talán még ő maga, Tomi sem, hogy hány éjszakát töltött el úgy, hogy erre a rideg vidékre tévedt.

Minden este eljövetelével anyja az ágyába kíséri őt, betakargatja, majd szép álmokat kíván neki. Ahogy azonban a felnőtt kilép a szobából, sötétség kerekedik mindenütt, Tomi összehúzza magát, s egyre csak arra gondol, mikor lesz megint reggel, mikor lesz, hogy a nap sugarai kacéran játszadoznak vidám és élettel teli szobájában.

Tomi sosem beszélt szüleinek a problémájáról, gyerekesnek találta, hisz ő már nyolc éves volt. Az ő korában már egy fiú sem félt a sötétben, sőt az iskolában mindig jobbnál jobb álmaikról dicsekedtek egymásnak az osztálytársai. A kisfiú csak mosolygott társai szavain, s mikor rá került a sor, hogy meséljen, örökösen csak azt mondta, hogy ő nem szokott álmodni. Ez azonban nem volt igaz, minden éjjel álmodott, s minden éjjel rosszabbnál rosszabb dolgokról.

Ám ez nem mindig volt így. Tisztán emlékszik, hogy fiatalabb korában minden álmában vidám, színes helyekről álmodott, mely bűbájos teremtésekkel volt teli.

Egy napon aztán mindez megváltozott, mikor a szülei szörnyű levelet kaptak. Az anyja sokáig sírt, s ő maga is érezte, hogy valami elmúlt, valami, ami többé sosem jön majd vissza. Ezen a napon történt először, hogy a megszokott, hatalmas lombú fák, s pajkos kiskutyák helyett sötét, elrothadt fákról, s hitvány alakokról álmodott. Álmaiban sikítva menekült a szörnyek elöl, s reggel komótos hajjal, sóhajtva vette tudomásul, hogy csak a képzelete játszadozott vele, s minden amit látott, az távol áll a valóságtól.

Csakhogy hetekkel később minden minek eddig örülni tudott, elveszett, s reggel helyett, még az éjszaka közepén felébredt. A szobája kietlen, sötét, s a félelemtől bűzölgő volt. Remegő testét a takaró alá dugta, úgy várta a reggel eljövetelét.

Mikor azt gondolta, hogy képes legyűrni félelmeit, kijött a takaró alól, de akkor egy sötét alakot látott a szobája sarkában, melytől még jobban megrémült.

Szülei egyre gyanakvóbbá váltak, amiért fiúk minden reggel kialvatlanul ébredt, s amiért már korán, jóval a sötétedés előtt le akart feküdni.

Az anyja egy nap elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Megvárta, hogy fia lefeküdjön aludni, majd ő is ágyába sietett, ám nem aludt el. Órákat töltött így. Mikor a házat ellepte a némaság, felállt, majd elindult.

Tomi éppen akkor tért magához egy hosszúnak tartó félelmetes illúzióból, melyben egy csorda farkas elöl menekült egy sötét erdőben, melynek egyetlen fényét a rejtélyes Hold adta.

A párnája alá húzódott, s sírni kezdett, mikor fény kerekedett a szobájában, amitől egyből kibújt a takaró alól.

A hirtelen világosság miatt a kezét a szeme elé tartotta, s úgy figyelte a hosszú, szőke hajú fehér ruhás angyalt.

Tomi újból sírni kezdett, de ezúttal a boldogságtól, hisz pontosan tudta, hogy akit látott, az a szeretett nagymamája volt, akit évekkel ezelőtt elvesztett.

Könnyeitől és a hirtelen vakságtól nem látta pontosan szerette arcát, egyszer csak azt érezte, hogy szorosan átöleli őt. Úgy érezte, megmenekült minden árny elöl.

- Miért jöttél vissza? Azt hittem, már sosem fogsz engem többé meglátogatni – mondta Tomi, visszafojtott sírással, miközben erősen átölelte mamáját.

- Sosem mentem el, Tomi. Mindig veled voltam, minden egyes álmodban – válaszolta kedves hangon a nagymamája.

- De hiszen az álmaim rettenetesek! Mindig menekülnöm kell, mert valaki folyton üldözőbe vesz! Senki sem segít soha!

- De, Tomi, csak engedd, hogy szíved megnyíljon. Mit gondolsz, mi az, amiért ezeket álmodod? Mi elől menekülsz?

- Legfőképpen attól, hogy még valakit elveszítsek, aki fontos nekem – mondta lehajtott fejjel.

- Nem szabadna, hogy a jövő dolgain rágódj, hisz a jövőben sok rossz dolog fog még történni, úgy ahogyan jó dolgok is. Te viszont folyton a rossz dolgokat látod, amik elhomályosítják a jó dolgokat, melyek körbevesznek nem csak a jövőben, hanem legfőképpen a jelenben. A jó dolgokért élünk, a boldogságért. Ha az álmodban kergetnek, hát nézz szembe velük, és nevesd ki őket! Ne félj szembeszállni, hisz sokkal erősebb vagy, mint hiszed magad!

- Félek, nem fog menni. Bármennyire is próbálkozom, amit már egyszer megtudtam, azt nem tudom elfelejteni.

- Ha valaki azt mondaná neked, hogy holnap elmentek kirándulni apáékkal, és gyönyörű napotok lesz, de kirándulás során egyszer majd elesel, és bevered a lábad, akkor nem akarsz elmenni?

- De, azt hiszem, hogy igen…

Tomi felnézett, ám a szobája üres volt. Nem volt már ott a nagymamája, csak a sötétség, melyet a hatalmas fény hagyott maga után. Fel akart állni, ám ahogy oldalra biccentette a fejét, egy sötét alakot látott maga mellett.

Félelmében ismét a takaró alá bújt, ám hirtelen meleg érzés öntötte el. Ismerős volt, mintha már korábban is érezte volna. Ekkor előbújt a takaró alól, majd felpattant az ágyból és az alak felé vetette az irányt. Ahogy azonban odaért, legnagyobb megdöbbenésére nem egy személyt talált, csupán egy hatalmas kupac ruhát, mely az ágyából nézve ember alakot öltött.

Körbe nézett a szobájában. Minden olyan volt, mint máskor, minden ott volt, mint máskor, semmi sem volt különös, vagy ijesztő. Tomi olyan bátornak érezte magát, mint még soha. Büszkeséggel telve kihúzta magát, mikor az egyik szekrénye zörögni kezdett, majd egy hatalmas vörös szemű medve ugrott ki belőle!

Tomi felsikított, abban reménykedve, hogy szülei, vagy nagymamája meghallja őt, s a segítségére siet.

Ki akart szaladni a szobájából, ám a nagy medve útját állta, s az ajtó elöl ordított rá. Tomi igyekezett arra gondolni, amit a nagymamája mondott neki, de képtelen volt, hisz a valóságban hogyan tudná elkergetni a szörnyet egy mosollyal?

A következő pillanatban egy varázslatosan szép kutya lépett ki melléje és kezdett ugatni a medvére. Tomi csodálkozva nézte a kutyát, s bár nem tudta, honnan jöhetett, de örült neki, hogy valaki meghallotta segélykérését.

A kutya rámorgott az óriásra, mire az nyomban eltűnt. Tomi hálásan a kutya felé nézett, aki csóváló farokkal üdvözölte őt.

A fiú megakarta simogatni fejét, ám akkor minden elhomályosodott, s a következő pillanatban az ágyában találta magát anyja mellett, aki kedves arcával mosolygott rá.

Tomi ekkor döbbent rá, hogy csupán álmodott.

   - Nagyon aggódtam érted, Tomi – kezdte mondanivalóját – Mostanában sokszor látom rajtad, hogy fáradt vagy egész nap, látom, hogy valami zavar. Ezért ma bejöttem hozzád este, s csak akkor értettem meg. Miért nem mondtad, hogy rosszakat szoktál álmodni?

- Tomi még nem egészen tért magához, ezért csak maga elé nézett, nem is tudta igazán, hogy mit mondjon.

- Nem szégyen az, ha néha rosszat álmodunk, mindenki szokott.

- Valóban? – kérdezte megszeppenve.

- Természetesen.

- Tudod, a mai már nem is volt annyira ijesztő. Inkább kellemes. Talán nem bánnám, ha igaz lett volna – mondta szomorúan – De mit csináltál, mikor bejöttél hozzám? – kérdezte kíváncsian.

- Ugyan azt, amit annak idején a nagymama velem, ha rosszat álmodtam. Adott nekem két puszit a homlokomra, és még egy kis apróságot. Az elsőt azért, hogy mindig meglássam a fényt a sötétben, hogy legyek mindig boldog. A másodikat azért, hogy bátor legyek.

- Mi volt a harmadik dolog? – kérdezte Tomi kíváncsian édesanyjától.

A nő ekkor egy kopott, ám magával ragadó plüss kutyát vett elő a háta mögül.

- Ezt a kutyát fiatalkoromban kaptam, mikor sokszor voltak rémálmaim. Azt mondta, mindig megvéd majd engem az álmaimban, ha szükségem lesz rá.

Tomi derülten fogadta anyja ajándékát, s onnantól kezdve ő is mindig a kutyával aludt, míg meg nem tanulta legyőzni félelmeit.

Zord évszak

Három napja ülök otthon, s várom, hogy elkezdődjön. De nyomát se látom, pedig régen itt kellene már lennie. Nélküle a táj csupán zord, keserű és magányos. A fák ágai csupaszon állnak, néha egy-egy madár száll rájuk, más egyéb nem. Az utak is üresek, sárosak nélküle. Habár a legtöbben nem mondják ki, legbelül ők is hiányolják a jelenlétét. Hisz  nélküle nem ünnep az ünnep. A felhők azt jelzik, itt az idő, hamarosan megérkezik! De a szemem azt mondja, csak csalódni fogok, ha hiszek benne.

Apa a fa körül tevékenykedik, anya pedig nagymamával a konyhában vágja össze a süteményeket. Csak egy személyt hiányolok, nagypapát, aki máskor mindig apának segít díszíteni. Ha ők díszítik a lakást, mindig ragyogó lesz a végeredmény. Szabályosan elrendezett, pompás, csillogó díszekkel öltik fel az otthonunkat, mely a szeretettől válik kiteljesedetté. De most valami még is hiányzik. 

- Miért nincs még itt? Hol késlekedik ennyi ideig? - tűnődtem magamban, mikor egy kedves arc jelent meg mellettem.

- Min gondolkodsz, Emese? - kérdezte nagypapa vidáman.

- Nem szeretem a telet! - mondtam határozottan.

- Miért, hisz korábban mindig nagyon lelkesedtél érte.

- Igen, de most más. Most már csak azt látom, hogy hideg van, más nem!

- Mit szeretnél, ha milyen évszak lenne? - kérdezte fürkésző tekintetekkel.

Elfordultam az ablaktól, felé, hogy a szemébe tudjak nézni, majd mesélni kezdtem:

- Tavasz! Az a kedvenc évszakom. Már kora tavasz is boldogságot hoz az emberek szívébe a zord, és kíméletlen tél után! Kinyílnak az első virágok, a hóvirág, mely fehéren pompázik a ligetekben. A fák ágain apró rügyek jelennek meg, az élet visszatértét jövendölve! A fű is újból élénk zölden díszíti a kerteket és bár még esik az eső, az is mesebeli illattal kényeztet! Később, mikor a virágok nyílni kezdnek, a madarak is előbújnak, s szerelmes énekükkel dalolnak kedvesüknek.

- Azt hittem, a nyár a kedvenc évszakod, hisz szünet van.

- A nyár! Igazad van! A nyár a kedvenc évszakom! Bár, nem a szünet miatt. Nyáron ugyan a virágok illata már nem annyira erőteljes, de ahol eddig virágok illatoztak, addigra finom, gyümölcsökké fejlődnek. Szedhetünk meggyet, málnát, cseresznyét, epret! Késő este is elmehetünk sétálni anélkül, hogy megfáznánk, hisz olyan kellemes az idő. Ami pedig még kellemesebbé teheti, az a finom fagylalt, vagy strandolás a családdal és a barátokkal - mondtam vidáman, teljesen beleélve magam az évszak gyönyörűségeibe.

- Ez mind szép, és igaz. Csak azok a fránya szúnyogok ne lennének. Meg aztán, néha már túlságosan is meleg van. Ami már fárasztó.

- Igazad van, papa. Ezért jó az ősz.

- Jobb mint a nyár? - kérdezte.

- Ha belegondolok, igen! Ősz elején még meleg van, de már mindenki tudja, hogy nem tart sokáig. Megérik az alma, a dió, a mandula! A fák levelei lassan besárgulnak, bebarnulnak, ezzel csodás színt adva az unalmas hétköznapoknak. A parkok olyanok, mint egy bohókás festő remekműve! A sok szín ihletet ad az embereknek. Amikor pedig lehullanak, a lábunk alatt kellemesen ropognak. Nagyon szeretem a hangját. Aztán elkezd esni az eső, és egyre hidegebb lesz. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a színeket lecseréli a kopár üresség, a tél! - mondtam csalódottan.

- Igazad van. Sokan vélekednek úgy, ahogyan te. De tudod, a természetnek szüksége van a télre, épp úgy, ahogy minden élőlénynek az alvásra. Télen a természet piheni ki a fáradtságos évét. A hideg kicsit mindannyiunkat összehoz, hisz a legtöbb időt a lakásban töltjük, egymás társaságában, vagy elmehetünk korcsolyázni, síelni! A kisebb gyerekek persze szeretnek kijárni a hóba, hóembert építeni. Veled is sokat jártunk ki a közeli játszótérre mikor kisebb voltál. Emlékszem, nagyon szeretted a havat, a telet. Az igaz, télen korábban felkel a Hold, de az esték még sem teljesen sötétek,  hisz a fehér hó megvilágítja az utcákat. A házakból kedves fények áradnak, s érzed ezt az illatot? - szagolt bele a levegőbe - tea és mézeskalács eszenciájának mennyei keveredése. 

- Ezekben igazad van, nagypapa, de idén nincs hó. Hó nélkül pedig olyan, mintha az ősz végén rekedtünk volna, hosszú és fárasztó három hónapig! Amint vége lesz, azonban ahelyett hogy mindent a fehérség takarna be, meleg idő veszi kezdetét. Így nem teljes az év. Hiányzik belőle a fehérség, a tisztaság.

- Hát mégis csak szereted a telet!

- Igen, nagypapa nagyon szeretem, de hiányzik belőle az, ami igazivá varázsolja.

- Mi több kellene hozzá, mint egy szerető család, egy szerető otthonban?

A földre néztem, majd újból papára. 

- Igazad van! Nem lehetünk telhetetlenek... Hisz így is olyan erőnk van, ami nagyon fontos, hogy minden ember szívében ott legyen. A szeretet.

Papa szemei mosolyogva figyeltek, mikor mama mellénk lépett.

- Gyertek asztalhoz, elkészült a vacsora! - mondta, majd kinézett az ablakon.

- Nézd csak! Esik a hó - jelentette ki ünnepélyesen.